Az utolsó pillanatig hittél a gyógyulásban – Búcsúzunk a négygyermekes Valentinyi Anditól

Bő két évvel ezelőtt akartunk először írni Valentinyi Andiról. Egy középiskolába jártunk, így szinte mellbevágott a hír, hogy beteg. A mindig mosolygós, pozitív nő akkor már eltemette a férjét és egyik napról a másikra kellett eltartania három kisgyermekét és egyetemista fiát. És akkor jött ő. A rák. Lágyizom szarkóma – állt a diagnózisban. Andi nagy harcos, életvidám nő volt mindig és szilárdan hitt abban, hogy sikerülni fog. Az első műtét után, két évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy sikerült. De tél vége felé a betegség kiújult. És sajnos, győzött. Írásaival rá emlékezünk és árván maradt gyermekeinek gyűtjünk.

Andi nagy hittel és szeretettel építette a Vidéki ház c. vállalkozását, de amikor beteg lett, létbizonytalanságba került. Ekkkor akartunk először gyűjteni neki, hogy amíg a betegséggel küzd, legyen miből megélnie a gyerekeknek. Megírtuk a cikket, de Andi végül nem engedte, hogy kimenjen a Női váltón. Várjatok egy kicsit! – mondta. Addig vártunk, míg az első műtét után szépen lassan jobban lett. Megoldom, minden rendben lesz! – írta és mi hittünk neki. Andi eltűnt a szemünk elől, vidám arcát már csak a közösségi médián láttuk. Hittük, minden rendben van.

Egészen idén tavaszig. Andinak a gyerekei voltak mindig az elsők és az értük való aggódása volt a legnagyobb, amikor idén tavasszal kiderült, hogy a rettegett kór újra felbukkant és még mohóbban akarta őt. Lágyizom szarkóma. Egy daganat, ami körbefonja a testet és nem enged. Belőle táplálkozik. Nő, egyre nagyobbra.

Valentinyi Andi kétségbeesve küzdött azért, hogy időben megműtsék. De az állami gépezet elbukott. Küldték ide-oda, ilyen vizsgálatra, olyanra, MRI-re – amit a kórház sajnos nem tud megcsinálni – az idő meg csak telt, a daganat egyre jobban nőtt a hasában, ő pedig egyre dühösebb lett. Mire kés alá feküdt, már beszőtte a teste nagy részét. Andi mégis hitt abban, minden jóra fordul. Most is, mint két évvel ezelőtt. A kór azonban nem hagyta.

Drága Andi! Fantasztikus nő voltál, örök optimista, szerető családanya és az ötletén mindig teljes odaadással dolgozó vállalkozó. Igazi példakép. Írásaiddal Rád emlékezünk.

 

Andi gondolatait időrendi sorrendben közöljük.

Június 10. A gyerekekről:

„Életükben sajnálatos módon nem ez az első komolyabb tragédia, mellyel meg kellett birkózniuk. 4 éve történt az első traumatikus élményük, amikor váratlanul elvesztették az édesapjukat.

Az összeszedettségemnek köszönhetően az első pillanattól próbáltam az érzelmi és értelmi szintjükhöz képest megfelelő tartással és higgadtsággal kezelni az életüket.

Január volt és ültem a családi ház megfagyott lépcsőjén, kémleltem az eget és vártam valami sugallatot vagy iránymutatást … hogy hogyan is tovább?

 

Addig nem akartam nekik mondani semmit, amíg magam sem voltam tisztába azzal, hogy mit és milyen módon közöljek feléjük. Hiszen minden előttük kimondott szónak hatalmas súlya van és később nem módosítható egy mosollyal vagy öleléssel az okozott érzelmi kár. Még egy felnőttel is nehéz közölni, hogy egy közvetlen szerette eltávozott… nos, egy gyermekkel ez többszörösen lélekmarcangoló.

Életem egyik legnehezebb pillanata volt és csak másnap közöltem velük – ott akkor megfogadtam nekik, hogy rám nagyon sokáig számíthatnak jóban és rosszban egyaránt. Esküt fogadtunk, hogy erős… ám csonka családként mindig fogjuk egymás kezét, bármekkora is a távolság köztünk vagy köztük. 

Kimentünk este és megkerestük az égen a legfényesebb csillagot, melynek neve: Apacsillag. Megbeszéltük, hogy innentől Ő oda felköltözött, de mindig lesi és sugallja őket – nappal is, csak a Nap fénye elhomályosítja ragyogását.

Még a napokban is, ha este csillagos az ég… feltekintenek és szólnak, hogy megtalálták a legfényesebbet.

Esetükben viszont ez egy életen át tartó munka, hiszen a gyászidőszak minden emberi lélekben másképpen zajlik le. 

Beszélünk róla, ha szeretnének – sosem volt tabutéma.

Rá 2 évre találkoztam először a lágyizom szarkómával. Elmondtam nekik, hogy beteg vagyok és hetekig nem látnak, de ahogy lehet jövök és ismét egy család leszünk. Bíztak bennem, bíztak a szavaimban. Tették a dolgaikat is iskolában és legbelül tudták, hogy mindent megteszek, hogy ismét egy család legyünk.

A rokonaim, húgom, barátok, tanárok, pedagógusok elképesztő összefogással próbálták megkönnyíteni életük mindennapjaikat.

Idén márciusban, mikor éreztem, hogy ismét kiújult leültem velük többször beszélgetni. A koruk: 12, 11 és 9. Már sokkal okosabbak, így egyre komolyabb kérdéseket tettek fel nekem, melyre őszintén válaszoltam.

Tudják, hogy rosszindulatú daganattal harcolok és hogy a műtét után még többet kell segíteniük, hogy gyorsabban regenerálódjak és egy szuper nyárnak nézzünk elébe.

Viszont megígértem, hogy a legparányibb sejtem is küzd azért, hogy legyőzzem ezt a kórt – mert még nagyon sokáig szeretnék az anyukájuk lenni.

Bíznak bennem, mert eddig álltam az ígéreteimet feléjük.

Ma is beszéltem velük telefonon. Pár hete még sírósan kezdtük – már csak élménybeszámolót tartottak nekem.

Megígértem nekik, hogy jövőhéten már együtt leszünk ismét…

Ott, mikor sikeresen újraélesztettek, mikor órákon keresztül küzdöttek értem a műtőben és csodával határos módon semmilyen agyi- és szervi károsodás nem ért… Mélyaltatás után is azonnal ébredtem, adekvátan beszéltem, teljesen nyugodt voltam.

Ez is az alapja. Ők. A gyermekeim.

június 13.

Van egy buddhista tanítás, melynek tanait próbálom (most már elég sikeresen) alkalmazni az életem számos területén. Például egy probléma megoldására 3 opciót ajánl neked: ELFOGADNI, VÁLTOZTATNI vagy ELENGEDNI. Ha nem tudod elfogadni, akkor változtass rajta. Ha nem tudsz rajta változtatni, pedig minden létező megoldást megpróbáltál már… akkor engedd el.

Nos, az utolsó a legnehezebb része – ez nekem hosszú évek megtapasztalása után sikerült végre alkalmaznom. Ám én is szoktam hibázni még most…

Viszont a sorsod egyfajta folyamatos tanítás önmagad felé – alázatra, tiszteletre, fejlődésre sarkall.

Ugyanolyan halandó és sérülékeny embernek születtem, korábban talán még az a jelző is illett rám, hogy hiperérzékeny. Viszont az életem megpróbáltatásai, harcai, tortúrái és nehézségei megtanítottak küzdeni.

Aki valaha sportolt bármit az tudja a legjobb teljesítményt akkor várhatjuk el önmagunktól, ha teljes elszántsággal hiszünk a fejlődésünkben és valóban teszünk érte minden egyes nap. Akár nyereséggel vagy kudarccal zárunk egy küzdelmet visszanézzük a gyenge pontjainkat és ott próbálunk erősödni, ahol meginogtunk. Nem emésztjük magunkat feleslegesen a múltunkban elkövetett hibáinkért, hiszen nem létezik olyan ember a földön, aki egész életében hordozza egy újszülött tisztaságát.

Elképesztően erős vagy – az elmúlt hetekben sokszor hallottam orvosok, nővérek szobatársak, barátok, ismerősök szájából.

Nos, valóban két nagyon intenzív küzdelmem volt.

8 nap alatt kétszer gondolta úgy a testem, hogy feladja. Egyszer sikeresen, de az orvosaim szakértelmének köszönhetően gyorsan visszaemeltek az élők közé. Ennek köszönhetően semmilyen agyi- vagy szervi károsodás nem ért. Másodszor csak a szélére sodort, de ott is már az utolsó homokszemek gördültek le sorsom homokórájának üvegfalai között.

… Dolgom van itt. Még rengeteg. Tele vagyok tervekkel, élettel, motivációval, rezgéssel, álmokkal, vágyakkal…

Helyük van itt még ebben a dimenzióban.

június 21.

Sziasztok!

… Tegnap nap ideiglenesen átköltöztem a barátnőmhöz, hiszen a srácaim itt vertek tábort. Már vasárnap este nagyon izgultam, hogy milyen is lesz közel 1 hónap távollét után ismét találkozni velük. Mekkora érzelmi cunamit indít el bennünk mikor egymás szemébe pillantunk?

… Elindultunk végre Óbuda felé. A főváros pezsgésébe becsatlakozva normál tempóban haladtunk. Közel fél óra autózás után begurultunk végre a ház előtti parkolóhelyre.

Lassan kikászálódtam a kocsiból és csigatempóban elindultam a hatalmas, ódon bejárati kapu felé.

Mielőtt megnyomtam volna a csengőt, behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Nos, itt vagyok… Találkozásra fel! Óvatosan megérintettem a kapcsolót és hallottam, ahogy a távolban felberreg a hangja.

Hamarosan papucshadsereg csattanásainak hangjai szűrődtek ki a kopottas faajtó mögül, illetve sebesen közeledő, izgatott gyermekhangok jelezték közelségüket. Kulcs a zárba és nyikorgó hanggal párosulva kitárva szárnyait kireppentek elém a srácaim.

Torkomban gombóccal és elhomályosult látással ölelgettem és puszilgattam őket, ott ahol tudtam vagy elértem őket.

Ők nagyon óvatosan közeledtek felém, hiszen tisztában vannak azzal, hogy most sokkal komolyabb beavatkozásokon estem át, mint korábban 2 éve. Ölelő karocskájuk gyengéden körbefont és egyszerre skandálták, hogy már nagyon hiányoztam nekik.

– Nekem is nagyon hiányoztatok! – válaszoltam elcsukló hangon és hosszú, fehér gézruhámba törölgettem szorgosan az arcomon legördülő könnycseppeket.

– Mit segítsünk Neked, anya? – kérdezgették izgatottan. És mielőtt válaszolni tudtam volna, már a kezemből kivették a táskámat és rajzottak ki szorgalmasan az autóhoz is behordani a csomagokat.

Végre beléptem a lakás ajtaján, ahol barátnőmet hosszan megöleltem, hiszen közel 3 hétig a gyermekeim pótanyukája lett. Próbálta a hiányomat számos érdekes programmal picit feledtettni, mely többnyire sikerült is, hiszen korábban számos élményüket meséltek el nekem videóchat-en.

Talán a nyári kánikula, talán a többórás izgalom… de hamarosan éreztem magamon, ahogy egyre gyorsabban fáradok. Lemerültem. Megágyaztak nekem és azonnal lepihentem. Egész délután csak aludtam vagy félébren pihengettem.

Csak a srácaim társaságában telt el a további nap. Drágáim hagytak aludni és amikor fent voltam folyamatosan kérdezgették: 

– Anya, jól vagy? Anya, nem fáj semmid? Anya, mit hozzak neked? Anya, nem vagy szomjas? Anya, nem vagy fáradt?

Bármit kértem tőlük azonnal teljesítették. Sőt, valamiket kérnem sem kellett… például, ahogy ettek a tányérból el is mosogatták. Én csak feküdtem némán az ágyon és törölgettem elpárásodott szemem, mely hol a büszkeségtől, hol a szeretettől, hol a féltéstől folyamatosan bekönnyezett.

Nem lehetek elég hálás a sorsomnak, hogy kaphattam még időt mindezek megélésére. Főként miattuk nekem még ezer dolgom van ezen a világon!

Ui: Köszönöm, hogy vagytok Nekem és mellettem álltatok akkor is, mikor körülöttem pusztító vihar tombolt! Adri, Gabi, Ili, Jenő, Kriszti.

Prológus:

Most már ti is ismeritek. Ő volt Valentinyi Andrea, egy bátor harcos, csodálatos anyuka, aki az utolsó pillanatig hitt a gyógyulásában, mert még sok dolga volt a földön. Nem feledünk.

Képek: Valentinyi Andrea képei

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.