Lovakkal érzékenyít Z. Kiss Adrienn: Patkódobbanás című mesekönyve

Ha egy kisgyerek megtanulja, hogy nem vagyunk egyformák, és megérti a tőle eltérő társai viselkedését, felnőttként sem fogja elfordítani a fejét, vallja Z. Kiss Adrienn, aki finoman érzékenyítő mesekönyvével ablakot nyit az autista gyerekek életére. Nem utolsósorban pedig egy izgalmas mesét írt lovakról, gyerekekről.

A témaválasztás nem véletlen: Z. Kiss Adrienn egy hétéves „átlagos” és egy 11 éves nem beszélő, középsúlyos értelmi sérült autista fiú édesanyjaként értő szerzője a könyvnek. A Patkódobbanást nevezhetjük érzékenyítő mesekönyvnek, de elsősorban nem az, hanem egy izgalmas mese a zuglói lovarda lakóiról és kis lovasairól. Adri elárulta, szándékosan nem használta az „autista” vagy a „terápiás lovaglás” szavakat. „Ezek egy gyerek számára nem jelentenek információt. Eredetileg tanító vagyok, és tudom, ha azt mondom, „autista”, azt könnyen összekeverik akár az ateistával vagy artistával is, ezért az ő nyelvükön kell szólni hozzájuk”, mondja Adri.    

Rajtunk múlik, milyennek ismerik meg a világot

Éppen ezért fontos volt, hogy ne az autizmus legyen a fókuszban, hanem a mese, a történet. Ennek a könyvnek a főszereplői a lovak, s mellékesen megjelennek benne a gyerekek is, akik a lovardába érkeznek, s közben megtudunk róluk dolgokat. A szereplők többsége valós, ahogy a helyszín, a zuglói lovarda is.

„Azok a gyerekek, akik szeretik a lovakat, az állatokat, azok élvezni fogják a mesét, emellett pedig finom érzékenyítéssel segít a történet, hogy nyitottak és elfogadók legyenek. Amit egy mesekönyvben látunk, az könnyebben elfogadható, többek között az, hogy teljesen oké, hogy nem vagyunk egyformák. A gyerekeink most fedezik fel a világot, és rajtunk múlik, hogyan ismerik meg azokat a dolgokat, amelyek eltérnek a megszokottól. A gyerekeink egyszerre lesznek felnőttek, és ha most megszokják egymást, később sem fogják elfordítani a fejüket…” – mondja a szerző.

Miért nem nyúl a kisfiú a répához?

Nem a Patkódobbanás Adri egyetlen könyve, hasonló témában már megjelent egy ovisoknak szóló is. Hogy melyik korosztályhoz szól éppen, azt a saját gyermekei fejlődése határozza meg. Az első mesekönyv például akkor született meg, amikor kisebbik fia, Beni óvodás lett és tudatosult benne, hogy nem mindenkinek a testvére olyan, mint az övé, és kérdések sora fogalmazódott meg a fejében. Az első „családi” mesekönyvvel édesanyja nemcsak ezeket a kérdéseket válaszolta meg, hanem egy pályázat nyerteseként anyagi és szakmai támogatást kapott második mesekönyve kiadásához Csiki Ingridtől, „Az én könyvem” alapítójától.

A nagycsoportosoknak, kisiskolásoknak ajánlott Patkódobbanás meséi nyolc tulajdonságot mutatnak be, amelyek jellemzők az autistákra. Például, hogy nem szeretnek bizonyos tárgyakat megérinteni – ezért nem nyújtja a lovardában a kisfiú a répát a lónak -, hogy nem tudják felvenni a szemkontaktust, vagy hogy zavarják őket az olyan hangok, amelyek egy hétköznapi gyereknek fel sem tűnnek. Ezek a jellegzetességek az illusztrációkon is megjelennek, például az, hogy sok autista gyerek, aki másképp érzékeli a dolgokat, nem tűri meg a fején a kobakot, azaz a sisakot. Ilyenkor egy úgynevezett rajzos szabálykártya segít, amin az szerepel, hogy „ha felveszed a sisakot, felülhetsz a lóra”.

A gyerekekkel nincs gond, csak a szülőkkel

Amit nem ismerünk, attól félünk – szól a közkeletű igazság. Nincs ez másként a sérült emberekkel sem, Z. Kiss Adrienn pedig a saját bőrén nap mint nap tapasztalja ezt. Igaz, szerencsésnek tartja magát, mert nem nagyon kap szúrós tekinteteket, rosszindulatú megjegyzéseket, amikor a nagyfiával van.

– Lehet, hogy azért, mert bárhova megyünk, mosolyogva és nyitottan tesszük, és bárkinek szívesen beszélek az az életünkről, a játszótértől a buszmegállóig. A gyerekekkel egyébként nincs gond, szerintem ők ösztönösen jól kezelik a helyzetet. A szülőkkel már nehezebb a dolog – mondja Adri.

– A mi generációnkat úgy nevelték, hogy ha a szüleink sérült, fogyatékos embert láttak, inkább elhúztak minket onnan és ránk szóltak, hogy „ne nézd szegényt” – és elfordították a fejüket. Mi így nőttünk fel, ezért nem tudjuk, hogy csináljuk jól, hogyan viselkedjünk az ilyen emberek jelenlétében.

Én azt szeretem, ha nyitottak felénk és kérdeznek az emberek! Nincs rossz kérdés, a gyerekek se tudnak rosszat kérdezni. Amikor például arról érdeklődnek, hogy Csongi miért nem tud beszélni, és akkor ez most hogy van nálunk otthon, elmesélem, hogy a fiam olyan, mint Lázár Ervin meséjében, a Négyszögletű Kerekerdőben élő Dömdödöm: ő sem tudott beszélni, a barátai mégis mindig értették, mit akar kifejezni.    

Adri első mesekönyve is egy ilyen szituáció nyomán született. 

– A kisebbik fiam óvodájában is beszéltem az autizmusról, és az egyik anyuka elárulta, hogy gondban volt, amikor a fia készült hozzánk vendégségbe, mert nem tudta, hogyan készítse fel a helyzetre. Akkor született meg az első mesekönyvem ötlete.

Szeretném segíteni azokat az anyukákat, apukákat, akik szeretnének erről a témáról beszélgetni a gyerekeikkel, ehhez írtam a szülőknek egy egyoldalas segítséget. Gyógypedagógus lektor figyelt rá, hogy szakmailag is minden a helyén legyen, s a szülők és a gyerekek is korrekt információkat kapjanak. 

Nemcsak egyféle boldogság létezik

A fiatal édesanya, nehezített helyzete ellenére, olyan pozitivitással beszél az életükről, hogy azt bármelyik átlagos szülő megirigyelhetné. Bár állítja, hogy eleve szerencsés beállítottsággal bír, amiért azt a bizonyos poharat mindig félig telinek látja, meg kellett tanulnia átkeretezni a mások számára riasztó szituációkat. 

– Amikor megkaptam a diagnózist az autizmusról, az engem földhöz vágott, de rádöbbentem, hogy Csongit semmilyen szinten nem változtatja meg, nem befolyásolja. Rájöttem, hogy nemcsak egyféle boldogság létezik, bármennyire is más jövőt képzeltem neki. 

Az első perctől abba kapaszkodtam, hogy hálás lehetek, amiért nincsenek fájdalmai, tud örülni az életnek. Én pedig tudatosan keresem a jót, a boldogságot mindenben. Amikor például az alvászavarokkal küzdő nagyfiam hajnali ötkor ébreszt, örülök, hogy nem a sírására ébredek, hanem csak arra, hogy nem tud aludni, ezért felkapcsolja az összes lámpát a lakásban… – mondja Adri. – Boldog vagyok, hogy Csongi az összes nehézség ellenére ösztönösen szabad és boldog életet él.

Fotók: Horváth Tibor

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.