Mindig irigykedve néztem azokat az anyukákat, akik órákig képesek ülni a gyerek mellett és orvososat/óvónéniset/csillámpónisat játszani, vagy éppen babákat tologatva szerepjátékozni. És élvezik. Időbe telt, mire megbékéltem azzal, hogy én soha a büdös életben nem leszek csillámport pukizó unikornis – még játékból sem.
Bevallom, nekem ez sohasem ment, a klasszikus „gyerekes” szerepjátékokra egyszerűen alkalmatlan vagyok.
Nem elég, hogy kényelmetlenül és hülyén érzem magam, amikor elváltoztatott hangon kell hitelesen alakítanom alakítani a meseuniverzum bármelyik oszlopos tagját, de olyankor hirtelen elkezdtem kívülről látni magam – az élmény felejthetetlen.
Nagy csalódás volt ez nekem, saját magamban; közvetlenül a második az után, hogy egyszerűen képtelen vagyok fejből mesélni a gyereknek. (Ami, tekintve, hogy a verbális készségeket és a kreativitást illetően is átlagon felülinek tartom magam, engem lepett meg a legjobban.)
Nyilván minden kisgyerek életében – a lányoméban is – eljön az az időszak, amikor minden, de tényleg minden színház: amikor mindent el kell játszani, mindennek be kell öltözni, és családi koprodukcióban kell rekonstruálni életünk minden mozzanatát, az éttermi rendeléstől a kistesó születéséig.
S ha nem lenne elég, hogy soha nem tudtam megfelelni ennek a szerepnek, baromira frusztrált, hogy sorban jöttek szembe velem a cikkek, azt taglalva, mekkora szerepük van a szerepjátékoknak az érzelmi fejlettség kialakulásában, a kreativitás, a szociális készségek, a verbalitás fejlődésében. Nyomasztás level 2.
Már láttam magam előtt, ahogy a lányom félresiklott, identitászavaros felnőttként ül a pszichológussal szemben, és áldozatos munkával fejtik vissza, hogy azért fuccsolnak be a kapcsolatai és sikertelen a munkájában, mert szegénynek nem volt, aki eljátssza az Aldi-pénztárost a nagybevásárlós játékban…
Esküszöm, megpróbáltam, de valahogy a gyerek is érezte, hogy nem annyira hiteles a lelkesedésem, és nem őszinte a mosolyom, amikor tizedszer kell esküvőset játszanom vele. (Pláne, hogy kizárásos alapon én lettem a vőlegény.)
Sajnos már kinőtt a szerepjátékokból, mire átbillent bennem valami, és hirtelen rájöttem, hogy bár nem vagyok egy szerepjátszós anyuka – ezt mondjuk addig is tudtam -, de ez NEM BAJ.
Rájöttem, hogy a lányomnak nem tőlem, egy személyben kell megkapnia mindent, ami a kis lelkébe és fejébe belefér.
Korlátlan szeretetet, elfogadást, támogatást és biztonságot igen, és ezen a téren szerintem nem is állok rosszul, de attól, hogy nem velem játssza el a Benedek Elek összest, még nem fog megállni a fejlődésben.
A szomorú tény és a saját korlátaim elfogadásában sokat segített, hogy a gyerek apja és a pótapukája szerencsére ebben pont az ellentétem, utóbbi például lelkesen játszotta el századszor is sárkányt és a királyfit is egyszerre. (Ha igény volt rá, még a lovat is.)
Amit tőlem nem kapott meg a gyerek e téren, megélte a tágabb családban, a bölcsiben, a barátaink között, s elnézve a kis kilencévesem verbális és érzelmi készségeit, a most kétéves húga esetében már lazábban futok neki ennek a kérdésnek.
Szerencsére a fent említett terepeken kívül neki már ott van a nővére, akit bármikor be lehet rántani egy kis színházra…
Persze tudom, hogy az anyaság soha véget nem érő kaland és tanulás, amelyben nekem is megvannak a saját kihívásaim. (Amelyek nyilván nem pontosan azok, mint bárki máséi.) Akár egy jól dokumentált munkahelyi projektben, rövid és hosszú távú célok és prioritások racionalizálják az összebújásokkal, veszekedésekkel, öröm- és fáradságkönnyekkel, érzelmi túlcsordulásokkal szegélyezett közös utunkat a lányaimmal.
De nem, nem fogom tologatni a játékbabát a babakocsiban, és nem én leszek, aki összeadja Egérkét és Zenélős Nyuszit a gyerekszobában. Mára elfogadtam, hogy én ilyen anyuka vagyok.
Nem vagyok szerepjátékos anyuka.
De minden-este-mesélős anyuka vagyok – pedig már kilenc múlt a ded -, együtt-palacsintát-sütős anyuka vagyok, közösen-pólót-batikolós anyuka vagyok.
Nem vagyok jó babatologatásban, de – sok más anyukával ellentétben – néha beengedem a gyereket a pocsolyába, és szinte mindig sikerül megállnom, hogy sikítva leparancsoljam a gyereket a fa vagy a mászóka tetejéről (inkább lábon kihordok két infarktust).
Mi nem szerepjátékozunk, mi csinálunk mást.
A kocsiból nézzük, hogy dolgozik az automata autómosó, megtanítom fára mászni, és hülye verseket írok, hercegnőkről és csillámpónikról akár. Nagy erőket mozgósítok, hogy húsvétra kalandos tojáskeresést rendezzek neki – és az apjának is, hogy közös legyen az élmény -, és odaadóan festem ki a körmeit a nyári szünetben, mindegyiket más színűre. Pillangós körömmatricával.
Elmagyarázom neki, hogy működik az éticsiga – sőt, le is teszteljük -, és együtt sütünk-főzünk; a nagyobbik kétévesen például már profi módon törte fel a tojást (helló, finommotorika-fejlesztés!) Nekem ez szerepem, amiben, legalábbis a legfőbb kritikusom szerint, hiteles vagyok.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
