Van értelme a gyerekeket pusztán felnőtt szemlélettel nevelni? Nem érne többet előbb megmutatni az összefüggéseket, kerülni a jelzőket, és nyertes helyzetekbe hozni őket, ahol ők jók lehetnek? A “rossz” fogalma mióta egyenlő ezen ismeretek hiányával? Mit tanít a fekete pont? Mennyit számít néhány jól megválasztott szó? Egy igaz történet – és némi elmélkedés.
SpiritualMom írása.
Az iskola folyosóján a radiátornak dőlve olvasgatok, kisfiamat várom. Egyszerre csak szipogást hallok. Felnézek. Egy nyolcéves forma kissrác könnyeivel küszködve öltözik mellettem. Körülnézek, várja-e valaki, de úgy tűnik, egyedül van. Nem viselem szó nélkül, leteszem a könyvet.
– Segíthetek valamit? Esetleg nem jöttek érted?
– Nem, semmi. Nem tudnál segíteni.
Pár másodpercig figyelem, ahogy könnyein keresztül igyekszik kibogozni cipőfűzőjét. Elteszem a könyvet és mellé ülök.
– Mégis mi a baj, miért sírsz? Hátha mégis segíthetek.
Vizsgálgat néhány pillanatig, végül kiböki:
– Mert nem telik el úgy nap, hogy ne húznának le egy hóembert.
Elmémben villámgyorsan próbálok a hóember fogalmához passzoló iskolai körülményeket asszociálni, de fogalmam sincs, mire gondolhat.
– Mit jelent a hóember? – kérdezem – És mit jelent, ha lehúzzák?
– Bepecsételik a hóemberkéket a füzetbe, és ha rossz voltál, lehúznak egyet. Ez a tanár néni mindig lehúzza a hóembereimet. Nem hiszem el, hogy nem tudok jó lenni egy napig sem!
És máris újra pityereg. Összeszorul a szívem. „Rossz.” Megint ez a szubjektív jelző. Vajon mi lehetett a bűne, amiért ő minden nap rossz?
Együttérzésemet megsejtve mesélni kezd.
– Ma például az volt, hogy osztálytársam felállt a székre és én mozgattam a széket.
– Nos, ez tényleg nem volt jó ötlet, mert nagyot eshetett volna arról a székről. A tanár néni épp ezt szeretné megelőzni.
– De én nem akartam bántani senkit, nem akartam, hogy leessen vagy ilyesmi! Nem mozgattam nagyon – szól gyermeki felindultsággal.
– Ebben biztos vagyok – biztatom – De ettől még véletlenül leeshetett volna a székről, és akkor elég csúnya sérüléseket is elszenvedhetett volna.
Cinkosan rákacsintok.
– De tudod, hogyan kerülheted el, hogy lehúzza a hóemberkéket?
– Hogyan? – kérdi kerek szemmel.
– Meg tudod előzni. Gondold át, miből lehet másnak vagy neked valami baja, és azt ne tedd meg. Így több hóemberkéd marad. Te nem vagy rossz. Csak egy picit kell jobban odafigyelned. A tanár néni a hóemberek lehúzásával csak ezt szeretné kifejezni…
Én magam sem vagyok meggyőződve utolsó mondatomról, de számára most ez nem is lényeges. Tépelődésemet – hogy ez a „lehúzgálás” valóban eléri-e a célját, hogy mit tanít egy fekete pont, és hogy a rossz fogalma vajon hány esetben egyenlő az ismeretek hiányával – magamban tartom.
A régi-új módszerek időszakát éljük. Körmös már nincs, kisegyes és sarokba állítás még van. Esküszöm, elfogadom a számonkérések és a követelmények létjogosultságát. Tudom, hogy a gyereknek edződnie kell az alapvető elvárásokhoz, normákhoz, köteleségekhez, hiszen feladatai mindig lesznek, ráadásul mindig több és nehezebb. És nem, nem vagyok túlságosan megengedő, a saját gyermekeimmel szemben is vannak elvárásaim, és tudok nekik nemet mondani.
De nem kötelezem őket különórára, ha láthatóan hullafáradtak, és igen, ha este érnek haza vagy sok a házi feladat, én bizony a felét lediktálom, megoldom, kiszínezem.
Nem ezen múlik semmi. A kapott és tanult érzelmi alapokon és a valódi motiváción annál inkább.
Nem csak a tanulmány eredményeiket nézni, hanem azt is, milyen állapotból érkeznek az iskolába, és mi miért történik úgy, ahogy… Nincs rá idő. Tudom. Az események valódi átbeszélése, a bátorítás, de főleg a címkézés és önbecsülést romboló jelzők nélküli, építő kommunikáció az, amire mindig kell, hogy jusson idő. Elhitetni velük, hogy jók. És ha jól érzik magukat… majd akkor jobbak lesznek a jegyek is.
Még tanulják a felkészülést az életre, aminek fontos része az összefüggések megértése – de nem csak a kovalens kötésé és a Pithagorasz-tételé…
Meg kell találnunk az egyensúlyt. Különben az, ami igazán fontos, elvész útközben. Csupán néhány, jobban megválasztott szó, másik szemszög vagy pozitívabb megfogalmazás is rengeteget számít a gyermeknek!
A kissrác kabátja ujjával szárazra törölgeti a szemét. Kisimult arcán láthatóan új gondolatok suhannak át, míg sálját gondosan a nyaka köré bújtatja. Végül a sapka is okos fejére kerül. Mosolyogva indul haza.
– Szia! – integet vidáman, mint egy régi ismerősnek.
Talán ma könnyebb csomaggal érkezik haza, mint máskor.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
