Törökországban az újszülött kisbabát lehetőleg a kíváncsiskodó szemektől eltakarva, vagy legalábbis „kékszem” amulettel felszerelve visszük haza a kórházból. Sőt, még ma is vannak, akik betartják a negyvennapos szabályt: a szülést követő negyven napig sem a baba, sem az anyukája nem hagyja el a házat.
Már a gyerek megszületése előtt sok-sok babona és hiedelem övezi a várandósság időszakát. Ezek közül az egyik legérdekesebb az volt számomra,
hogy a várandós nő ne nézzen „csúnya” emberre, majomra vagy tevére sem, mert félő, hogy a gyermeke is „csúnya” lesz.
Sokan a hajukból sem vágatnak a szülés előtt, mert úgy tartják, azzal a születendő gyermek életét rövidítik meg.
A szülés után aztán a legfontosabb az, hogy a még védtelen gyermeket megóvják a szemmelverés ellen. Úgynevezett kékszemet, törökül nazar boncuğut tűznek fel a pici ruhácskájára, amely jellegzetes alakjával és kék színével védelmet nyújt a rosszakarók és irigykedők felől érkező negatív energiák ellen.
Ha ez nem lenne elég, a kórházból történő hazautazás során egy vékony lepellel takarják le a mózeskosarat, hogy senki ne lássa a babát – éppen úgy, ahogy a menyasszonyok is fátyollal takarják el az arcukat a szertartás ideje alatt. A cél ugyanaz, megvédelmezni egy érzékeny lelkiállapotban levő embert az ártó szellemektől.
Érdekes hagyomány még a lohusa şerbeti kínálása a látogatóknak. Ez a jellegzetesen piros színű, nagyon édes ital fűszerekből és rengeteg cukorból készül, és nemcsak a babalátogatóba érkezőket kínálják meg vele.
Úgy tartják, hogy tejserkentő hatása miatt az anyukának is javallott a fogyasztása. Bevallom, én nem rajongtam az ízéért, de szíves örömest kínáltam meg vele mindenkit. Ilyenkor kerül elő a „babacukorka” is, amelyet külön erre az alkalomra készíttetnek vagy vásárolnak.
Az édességnek egyébként is fontos szerepe van a török kultúrában, mert azt tartják, a vendégnek kínált édesség a beszélgetést is megédesíti.
Minden látogató kap az ízlésesen becsomagolt cukorkából, amelyet általában emlékbe szoktunk eltenni.
A negyvennapos szabály
Ma már sokan nem tartják be, de még mindig él a hagyomány: a kisbaba és anyukája negyven napig ne hagyja el a házat. Nem, még sétálni sem.
A szokás hátterében az áll, hogy szerintük ennyi időre van szüksége a picinek, amíg teljes mértékben átáll az anyaméhen kívüli életre, és az anyuka is új erőre kap a szülés után. Mások azt mondják, hogy az ártó szellemek miatt fontos a negyven nap eltelte.
Sok helyen a negyvenedik napon rituális szertartás veszi kezdetét: a csecsemőt szertartásosan megfürdetik, és jelképes sétára indul a család.
Aznap nőrokonok érkeznek a házba, és segítenek mindent rendbe tenni, kitakarítani. Amikor elkészülnek vele, az anya elvonul tisztálkodni és készülődni. A nőrokonok feladata a csecsemő rituális mosdatása és öltöztetése, majd az egész család ünneplő ruhába bújik. Együtt indulnak el az első közös sétájukra, vizitre.
Mindig olyan ismerősöket látogatnak meg, akiknek az életvitelét követendőnek tartják, akiket tisztelnek. A népi hiedelem szerint ezzel is elősegítik, hogy a felcseperedő gyerek hasonló, tiszteletteljes életet éljen majd.
A meglátogatott család cukrot, tojást és pénzt ad a csecsemőnek a látogatás végén, amelyek mindegyike a termékenységet és a gazdagságot szimbolizálja. Ezt követően hazamennek, és otthon folytatódik az ünnep a rokonokkal, hisz nagy dolog történt: a kisbaba kilépett a nagyvilágba.
A szülési szabadság és juttatások
Ha a magyarországi rendszerből indulunk ki, itt nem sok időt és pénzbeli támogatást nyújtanak az anyukáknak, hogy a kisbabájuk mellett lehessenek.
A törvény szerint a munkáltatónak 8 hét fizetett szabadságot kell biztosítania a szülés előtt, és ugyanannyit a szülés után, azaz a nőknek összesen 16 hét szülési szabadság jár. Aki nem használja fel mind a 8 hetet szülés előtt, az a fennmaradó időtartamot átviheti a szülés utánra is.
A 16 hét letelte után a nőnek joga van fizetetlen szabadságra menni, de ez összesen nem lehet hosszabb, mint 6 hónap. Egy a Lansinoh cég által 2017-ben elvégzett felmérés szerint a dolgozó anyák 68%-a nyilatkozott úgy, hogy nem kíván fizetés nélküli szabadságot igénybe venni.
Bár éltek volna a lehetőséggel, de vagy meg sem merték kérdezni a munkáltatójuktól, vagy felmondtak a szülés után, esetleg a munkáltató megtagadta tőlük a lehetőséget.
A török állam 2015 óta egyszeri anyasági juttatásban részesíti a nőket függetlenül attól, hogy dolgoznak-e vagy sem: az első gyermek után 300 török líra, a második után 400, a harmadik után pedig 600 líra jár. Ha arra gondolok, hogy jelenleg egy 20 dekás fehér kenyér ára minimum 5 török líra, akkor ez bizony nem nagy összeg.
Tejpénz-támogatás akkor jár az anyáknak, ha visszamentek dolgozni, és magasabb kategóriás állami egészségügyi biztosítással rendelkeznek. Vagyis: alanyi jogon nem jár mindenkinek. Összegben mintegy 200 török líráról beszélünk havonta, ezt a gyerek kétéves koráig lehet igénybe venni. Bizonyos feltételekkel és időtartam alatt támogatják a félnapos munkaidőt is, ilyenkor is teljes bér jár, amely felét a munkáltató, felét pedig a török állam fizeti.
Szoptatás csak pár hónapig
A munka világába visszatért nők naponta 1,5 órát lecsíphetnek a munkaidejükből, hogy lehetőség szerint vagy megszoptassák a gyermeküket, vagy lefejjék az anyatejet.
Ezt az időszakot ledolgozottnak kell tekinteni, és úgy osztják el a nap folyamán, ahogy akarják. A gyerek egyéves koráig van rá lehetőségük, ám a valóság azt mutatja, hogy a nők több mint fele nem tud élni vele.
A már említett felmérés szerint azért nem, mert vagy túl intenzívek a munkanapjaik, vagy túl nagy a munkahelyük és az otthonuk közötti távolság.
Az itteni ajánlás szerint is az anyatej az újszülött csecsemő elsődleges tápanyagforrása, és minimum féléves korig kizárólag azzal kellene táplálni őket. Egy 2018-as hivatalos felmérés szerint azonban a 6 hónaposnál fiatalabb kisbabáknak mindössze 41%-a táplálkozik kizárólag anyatejjel, és az is megfigyelhető, hogy a kizárólag anyatejes csecsemők aránya az első hónaptól kezdve meredeken csökken: a 4-5 hónapos kisbabáknak mindössze 14%-a kap csakis anyatejet.
A török anyukák legnagyobb félelme az, hogy nem elég a tejük, ezért váltanak sokan a tápszeres kiegészítő táplálásra. Azoknak is nagy az aránya, akik úgy gondolják, itt az ideje a leválasztásnak, bár ezt nem az egészségügyi szakemberektől hallják.
A szoptatással kapcsolatos tanácsadás elsősorban a kórházakban vagy később a körzeti orvosnál, esetleg a gyermekorvosnál zajlik, de a nagyvárosokon kívül kifejezetten szoptatási tanácsadó szolgáltatás nem igazán vehető igénybe. Az első gyerekorvosi látogatásom alkalmával kérte a gyerekorvos, hogy tegyem mellre a babámat, látni szerette volna, hogy boldogulok. Rögtön kaptam is tőle néhány tanácsot, és valószínűleg a későbbiekben is segített volna, ha kérdezem.
Törökországban is az igény szerinti szoptatást ajánlják mindenhol, minden fórumon.
Ezzel szembe megy viszont az a gyakorlat, hogy nagyon sokszor már a kórházban meggyőzik az anyukát arról, hogy nem elég az anyatej és ki kell pótolni tápszerrel.
Mi is így jártunk, akkor még nem voltam kellőképpen tájékozott, és energiám sem volt túl sok ahhoz, hogy ne hallgass rájuk.
Zöldségek után cukorsokk
Mi is hathónapos korban kezdjük a hozzátáplálást, de a hazai gyakorlattól eltérően (legalábbis amit a velem egyidőben szülő nőismerősöktől akkor hallottam) itt a pürésített zöldségekkel kezdtünk.
A török szakemberek szerint azért nem jó először az édes gyümölcsökkel először megismertetni a babákat, mert félő, hogy utána nem fűlik a foguk a zöldségekhez. Emlékszem, amikor elkezdtük a lányomat hozzátáplálni, az itteni családtagok fennakadtak a sütőtökön, mint az elsők között bevezetendő zöldségen odahaza, hisz itt leginkább agyoncukrozott desszetfogásként ismerik.
A cukorral végig szélmalomharcot vívtam, mindent elkövettem, hogy a lehető legtovább távol tartsam a tőle.
Mindezt egy olyan országban, ahol a vendéglátás, a vendégjárás és ezzel együtt a kínálás is fontos része a kultúrának. Korábban említettem már, hogy szerintük az édesség, amivel megkínáljuk az érkezőt, megédesíti magát a beszélgetést is, ezért a fogyasztásának komoly hagyományai vannak. A török édességek világát sem kell bemutatni, hiszen egy részét biztosan mindenki ismeri, ha más nem a baklavát, ami ragad a cukorsziruptól.
Egy ilyen közegben kellett kivédeni, hogy ne dugdossanak cukorkát (az utcán is, vadidegenek) a még egészen pici gyerek kezébe, és később se próbálják csokoládéval és egyéb édességekkel tömni.
Nagyon nehéz volt, mert nem értették, miért nem akarom, hisz itt ez a természetes, a gyerekek, a kicsik is sok édességet fogyasztanak. Ahogy telt az idő és nőtt a gyerek, muszáj volt lazítanom a szabályokon: vendégségben nem vehettem el tőle a neki kiporciózott, cukorszirupban tocsogó süteményt, és a csokit sem csavarhattam ki a kezéből, hisz a többi gyerek is azt ette.
Amikor csak lehetett, igyekeztem megelőzni a dolgot, de sokszor nem tudtam, mert nemcsak, hogy nem értették az okát, de nem is tisztelték a kérésem.
Igen, a gyereknevelési szokások terén is vannak különbségek, de erről majd legközelebb.
Fotó:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
