Kizárólag fogadó órák voltak, szigorúan a gyerek előmeneteléről, szigorúan 10 percben. Sem több, sem kevesebb. A tanár mellett állt egy óriási stopperóra, amelyre abban a pillanatban rácsapott a pedagógus, amint a szülő belépett a terembe. Amikor a stopper elérte a 9 perc 30 másodpercet, a tanár határozottan elköszönt. Azalatt a nettó kb. 8 perc 30 másodperc alatt elhadarta, hogy sikerültek a dolgozatok. Természetesen, ha volt olyan megbeszélendő, ami ennél több időt igényelt, arra külön időpontot kellett megbeszélni, és ott már nem volt jelen a stopperóra.
Rengeteg nyílt nap volt, minden hónapban egyszer be lehetett menni az első órára, és ilyenkor szülő-gyerek együtt dolgoztak, oldottak meg valamit, ezt eléggé szerettem. Félévente pedig volt 1-1 nyílt hét, amikor nem csak a nap elején lehetett ott lenni, hanem minden nap volt egy-egy nyílt óra, így az összes tantárgyba bele lehetett kóstolni, és megismerkedni a tanárral, némi képet kapni arról, hogy mégis mi zajlik bent az iskolában.
Nagyon büszkék voltak arra, hogy minden évfolyamon volt egy külön integrált osztály, ahol, ha jól emlékszem a gyerekek legalább fele sajátos nevelési igényű volt, de a többi osztályba is jártak SNI-sek, csak sokkal kevesebben. Mindenki ugyanazt tanulta, sportolta, ugyanott ebédelt, járt szakkörre, könyvtárba – de mindenki a saját ütemében fejlődhetett. A deklaráltan integrált osztályban pedig gyógypedagógus is volt, illetve a nehezebb esetek mellé külön asszisztenst rendeltek ki, aki egész nap ott ült és tanult az adott gyerekkel. A lányom sok barátot szerzett ezekből az osztályokból, és őszintén azt hiszem, hogy az integrált oktatás szuperül tud működni, ha jól csinálják, úgy, hogy mindenki csak nyer vele.
Londonban korábban kezdenek iskolába járni a gyerekek
Aztán úgy alakult, hogy pár évvel később Londonban kötöttünk ki, itt kezdte a fiam az iskolát. Pontosabban itthon még csak nagycsoportos óvodás volt, kint ez már első osztály. Ő is le volt maradva, mert ők négyévesen kezdik az iskolába járást, ötévesen mennek elsőbe, hatévesen másodikba és így tovább. A fiam kikérte magának, hogy iskolába menjen, közölte, hogy pontosan ismeri a jogait, ő ötéves, egy ötéves pedig, ő úgy tudja, óvodába jár, nem pedig iskolába, ezért úgy döntött, hogy ő bizony be nem teszi a lábát semmiféle iskolába. Ezért onnantól kezdve szigorúan óvodaként hivatkoztunk az intézményre, és reménykedtünk, hogy a helyzet magától megoldódik, mondjuk megenyhül a fiam, amíg el nem tudja majd olvasni az épületen az „iskola” feliratot. Persze többször is véletlenül elszóltuk magunkat, de a fiam gálánsan átsiklott a nyelvbotlásunk fölött. Szerintem már régen tudta, hogy valójában iskolába jár, csak az irántunk érzett szeretete miatt nem akart minket megbántani, hogy kijavítja a tévedésünket.
Szóval, a fiam sem ismerte a betűket, hangokat, de szerencsére a többiek sem tudtak rendkívül profin írni-olvasni, valószínűleg azért, mert a pandémia miatt nagyrészt digitális oktatásra kellett átállniuk, ami nem volt olyan hatékony, mintha bent az iskolában tanultak volna. Így a többiek is felhalmoztak némi lemaradást, azaz nekünk valamivel kevesebbet kellett behozni.
A vírusveszély miatt az iskola épületében szinte nem is jártam, kétszer jutottam el a recepcióig, mert egyszer valami papírt kellett beadnom, máskor pedig az otthon felejtett piknik pléddel rohantam be. Ugyanis itt alsóban minden gyerek az évvégi Teddy Bear pikniket várja, ahhoz meg dukál minden hozzávaló, pléddel, menő tízóraival, és az elmaradhatatlan plüssmedvével.
A pandémia alatti oktatásról bővebben itt olvashattok:
Amikor vak vezet világtalant, avagy az online, otthoni tanítás izgalmas pillanatai
A lányomnak a lakhelyünktől elég messze találtunk iskolát, viszont nagyon jót és nagyon szereti is. Lányiskola. Amikor elmerültem a brit iskolarendszerben, láttam, hogy egyáltalán nem olyan ritka a csak lány- vagy csak fiúiskola.
Az egyenruha megúszhatatlan, van külön nyári és külön téli, és természetesen tornaórán is egyentornaruhában vannak, a pólójukon pedig ott virít, hogy melyik „házba” tartoznak, csak őket nem a Teszlek Süveg, hanem az igazgatónő sorolta be a házaknak nevezett csoportokba.
Az igazgatónőnek, aki szigorú, de kedves és komolyan veszi a gyerekeket, létezik egy híres-hírhedt szombati büntetése. Na, ez az, amit valahogy senki sem szeretne kipróbálni, ugyanis ez azzal jár, hogy az adott „bűnös” az egész szombat délelőttjét bent kell, hogy töltse az iskolában. Én valahogy úgy képzelem, mint a Nulladik óra Breakfast Club című filmben.
Nagyon komolyan veszik, hogy érzik magukat a gyerekek. Állandóan rendelkezésre áll (nem csak elméletben, hanem igaziból) az iskolapszichológus, és főleg a pandémia idején figyeltek különösen arra, hogyan hat a bezártság, az egyedüllét és a félelem a vírustól, esetleg valamely családtag elvesztése a gyerekekre. Ilyenkor ott voltak, hogy segítsenek.
Ki lehet-e hirdetni, hogy melyik a jobb, esetleg legjobb iskolarendszer? A magyar? Az ausztrál? Az amerikai? A brit? Szerintem megválaszolhatatlan a kérdés, mert mindegyiknek van erőssége és gyengéje is, mindegyik nyilván alkalmazkodik valamelyest a környezetéhez, elvárásokhoz, és igyekszik felkészíteni az adott ország továbbtanuláshoz szükséges felvételi rendszerére.
Egyet viszont biztosan állíthatok: nagyon jót tesz, ha a gyerek, fiatal felnőtt akár csak egyetlen évre is kikerül valahova/bárhova külföldre. Sokat lehet tanulni ilyenkor önmagunkról is, és rájönni arra, hogy miközben izgalmasan különbözünk, nagyon is egyformák vagyunk.
Fotók: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
