„Elmagyarázom a lányomnak dióhéjban: a nőknek az én koromban, mikor már nem lehet gyerekük, elfogynak a babahormonjaik, nevezzük így, cserébe támadnak bizonyos tüneteik. Például nem hajlandóak tovább csendben tűrni az ostobaságot” – Rácz Zsuzsa novellája egyben szórakoztató megoldás arra is, hogyan magyarázzuk el a klimax szót gyermekeinknek.
Anya-lánya napot tartottunk a kisebbik lányommal karácsony előtt, a kertvárosból a belvárosba indultunk világot látni. A programnak fontos része volt a villamosozás – buszozás, mindketten nagyon szeretjük: nekünk elsősorban a BKV a világcsavargás eszköze. Ráadásul pedagógiai célt is teljesít, hogy lányaink is megszeressék a tömegközlekedést. Vártunk szépen a megállóban maszkban a kék buszra, kettesben, az érkező járművön is alig lézengtek utasok. Szállunk fel, veszem elő a jegyemet, a cirka velem egyidős, középkorú, gyérülő hajú sofőr kérdi a lányomtól:
– Diákigazolvány?
Nóri a maszkjához kap, elpirul:
– Jaj, elnézést, azt… azt otthon felejtettem.
Erre a sofőr:
– Akkor lehet leszállni és hazamenni érte.
Biztosan nem hallok jól. Viccel?
– Tessék? – kérdem.
– Jól hallotta, le lehet szállni, ha nincs diákja.
Kapkodok levegő után: advent, aranyvasárnap. Mint tudjuk, Budapesten a 14 év alattiak bérlet nélkül közlekedhetnek. A lányom egy napnál se néz ki többnek kilenc évesnél. Szőke, kék szemű, csupa mosoly gyerek: ha léteznek karácsonyi tündérek, ő a prototípus. A sofőr mintha nem is látná őt.
– De látja rajta, hogy 14 év alatti? – kérdem a sofőrt, aki kiveszi a kezemből a jegyemet, nyilván, hogy ellenőrizze, én magam kezeltem- e.
– Az mindegy, hogy én mit látok, a szabály az szabály – mondja ki.
A vérnyomásom seperc alatt kétszázhúsz, annyi, de annyi jó fej sofőr van, rengeteget utazom bkv-val, én csak tudom: de ő itt a kivételt erősítő szabály.
– Ugye tudja, hogy ez… – ordítanék szívem szerint, hogy kapjad be, te fontoskodó főemlős, de csak ennyit mondok- ez nagyon csúnya, amit most csinál. – És hallom, ahogy felemelem a hangon, hallja az egész busz, szegény gyerek most már miattam pironkodik.
A sofőr nem ereszti a jegyemet, nagy levegőt vesz, teszentég, ez előadást készül tartani, nekem, a busz népének, a bolygó lakosságának. A pompás lehetőségnek, hogy hatalmát fitogtassa, nem tud ellenállni:
– Bizonyítania kell, hogy önök magyar állampolgárok és jogosan használják a
Közbevágok:
– Tudja mit, hagyjuk, van másik jegyem, lyukasztok mindkettőnknek, nézze!
A sofőr azonban szónokolni vágyik:
– De nem engedhetek fel a buszra, csak úgy…
– Nem is kell, nézze, itt vannak a jegyek, felejtsük el!
– Értse meg… – és mondaná tovább akadémiai székfoglalóját, a jegyem még mindig a kezében. Vessetek a mókusok elé, nem akarom végighallgatni, minek is tenném, annyi hülyeséget kell amúgy is. A lányom rángatja a kabátom ujját, suttog, menjünk már, tök ciki vagyok, az anya, aki jelenetet rendez.
Egy távoli ülés felé indulunk, még hallom, ahogy a sofőr morog valamit, az adrenalin kék színű káros anyag formájában távozik a két fülemen át, mint egy régi busz kipufogója, úgy füstölök. De igazából sírni tudnék dühömben, nem a jegy miatt, amit extrán lyukasztani kellett.
Ám utazunk végre, bámuljuk a karácsonyi fényeket, a lányom keze a kezemben, még párnásak az ujjai, a kézfeje, úgy szeretem, hogy még fogja kezem, kiskamasz, talán ez az utolsó év, hogy kézen fogva mutatkozik velem. Nem ronthatja el senki a kalandunkat, minden rendben, mindjárt jön a Jézuska is. Mondjuk remélem, ennek a sofőrnek egy százezer darabos, idegtépő, bárányfelhőket ábrázoló puzzle-t hoz csupán.
Sétálunk, járkálunk az ünneplőbe öltöztetett városban, megcsodáljuk a kirakatokat, egy cukrászdában somlóit eszünk, isteni, a lányom egyszer csak hozzám hajol és suttogva kérdi: Anya, tudod mit mondott a sofőr, mikor te már elindultál?
– Mit, szívem?
– Azt morogta, hogy na tessék, ez is klimaxos.
Felröhögök, ne, tényleg ezt mondta?
– Mit jelent a klimax? Az valami csúnya sértés? – kérdi.
– Nem, nem, – felelem, milyen sokoldalú szakemberrel futottunk össze, a diagnózishoz is ért, gondolom. Elmagyarázom a lányomnak dióhéjban: a nőknek az én koromban, mikor már nem lehet gyerekük, elfogynak a babahormonjaik, nevezzük így, cserébe támadnak bizonyos tüneteik. Például nem hajlandóak tovább csendben tűrni az ostobaságot és kioktatást és kissé feszültebben reagálnak rá, mint amikor még azt hitték, talán a hormonok hatására, hogy kötelességük. A lányom komoly képpel végighallgat, majd:
– De anya, neked már régen van klimaxod, nem?
Nem tudok nem röhögni, szívből, felszabadultan:
– Drága szívem, még csak most kezdődik, most jön a java!
Kalandunk utolsó állomásaként beugrunk egy boltba pár apróságot beszerezni, mert jönnek a barátnőim kiskarácsonyi buliba (szintén klimaxosnak bélyegezné őket a kék buszos szakember.) A sor hosszú a pénztárnál, fel is hívom egyiküket, hogy bocs, kicsit később érkezünk, ismersz, én vagyok az, aki még a saját bulijáról is képes elkésni – mentegetőzöm. Előttünk három tizenéves éves lány áll a sorban, jó sok cuccal, egyikük felém fordul, sapkában és maszkban, alig látom az arcát, így szól:
– Ne haragudjon, hallottuk az előbb, hogy a saját bulijáról is el tetszik késni, márpedig azt nem szabad. – Egy pillanatra azt hiszem, nem hallok jól. A klimax a fülemre is ráment?!
– Tessék? – kérdem.
– Szeretnénk előreengedni, el ne késsenek.
Egyetlen hajszál választ el attól, hogy bőgni kezdjek, mint a vadszamár, és magamhoz öleljem mind a három kamaszlánykát, hálából. De tapasztalatból tudom, hogy ha valamivel, hát ezzel lehet halálra rémíteni őket. Jesszus, képzeljétek, egy öreg nő az abc-ben sírva ölelgetett minket, csak mert előreengedtük – mesélik majd otthon.
Erőt veszek magamon, annyira jó fejek vagytok, mondom nekik, nagyon jólesik, köszönöm, köszönöm szépen. Milyen szerencse, hogy maszkban vagyunk, különben látnák, hogyan torzul el a fejem a visszatartott könnyektől.
Fizetünk, a lányom mosolya világít, még a maszkon is átragyog, szaporán szedjük hazafelé a lábunkat. Egyszercsak megszorítja a kezemet és így szól:
– Anya, azért ebben a klimaxban van jó is, ugye?
És akkor végre, kimaxolom a klimax teljes érzelmi skáláját, hullanak a könnyeim, mint a zápor, mint az áldás, már sós vízben gázolunk, pink delfinek lovagolnak hullámain, és vígan integetnek, igen, igen, van jó is benne!
Fantasztikus hírünk van! Mindenki Terézanyuja, az Állítsátok meg Terézanyut könyv szerzője, Rácz Zsuzsa megírta a folytatást Kovácsné kivan címmel.
Zsuzsival mi is hamarosan beszélgetünk a könyvről, amelyben a Terézanyu könyvek főszereplője, Kéki Kata, a szabad lelkű szingli rendes nő lesz. Férjhez megy, szül, és akkor… Mi van?! Miközben mindenki elvárja, hogy legyen szuperanyu, Kovácsné gyakran zombianyu. Vajon úrrá lesz a családdá válás káoszán és az örökölt mintákon? Sőt: képes megváltoztatni őket? – hamarosan kiderül.
A könyv itt előrendelhető.
Fotó Sárosi Zoltán
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
