Alighanem mindannyian tapasztaltuk már a bullyinget gyerekkorunkban, csak akkor még nem így hívtuk, hanem úgy: piszkálás, gúnyolódás, csúfolódás, és talán el sem meséltük, mi történt velünk. Mára azonban olyan méreteket öltött a bántalmazás ilyen-olyan formája, hogy fontos foglalkoznunk vele, meg kell védenünk a gyerekeinket, magunkat, de akár a környezetünkben lévőket is. Takács Hajnal traumaszakértő írása.
Mindig is velünk volt, de csak a hetvenes években kezdték vizsgálni a bullying fogalmát. Bár magyarul a kifejezés iskolai szekálást, zaklatást jelent, én mégis a tényleges nevén nevezem: iskolai bántalmazás. Már az óvodákban is tetten érhető a gyerekek közötti csúfolódás, kiközösítés; iskolákban pedig ez a bántalmazási forma kiegészülhet megfélemlítéssel, lelkiterrorral és tettlegességgel is. De ne legyenek illúzióink: a bullying megnyilvánulása nem kizárólagosan függ életkortól.
Mindannyian tapasztaltuk már ezt a jelenséget áldozatként, elkövetőként vagy tanúként, mégis napjainkban válik egyre inkább közbeszéd tárgyává.
Gondoljunk csak a Pál utcai fiúkra…
Molnár Ferenc regénye a századfordulón íródott, és már akkor tökéletesen ír a bullying dinamikájáról. Magyarországon azonban csak a kétezres években kezdtek komolyabb figyelmet fordítani az iskolákban előforduló, diákok közötti mérgező konfliktusokra annak ellenére, hogy ez az iskolarendszerek fennállása óta biztosan létezett.
Ami az 1900-as évek elején még szórakoztató ifjúsági regény volt, az mára már fájdalmas olvasmány lehet egy erőszak természetében jártas olvasó számára.
Pedig közben csak annyi történt, hogy egyre többen mondunk nemet az erőszakra; és minél inkább rá merünk látni annak forrására, annál jobban szembesülünk vele, hogy a felnőtt korban elszenvedett bántalmazások okai már koragyermekkorban megülnek bennünk.
Ha lassan is, de kikopni látszanak a tévhitek és régi szólásmondások – „Hagyd magad, hamarabb szabadulsz”, „Ami hajolni nem akar, annak törnie kell”, stb. – valamint azok a magatartásformák is, amelyek validálták az elnyomó, mesterséges hierarchián alapuló bántáshoz vezető viszonyokat. Ehhez viszont szigorú szembenézésre, és az erőszakkal kapcsolatos zéró toleranciára volt és van szükség. Minél előbb vállaljuk ezt a szembenézést, annál kevésbé tartozunk majd fájdalmas magyarázattal a „Miért történhetett?” és „Miért hagytuk?” kérdésekre.
Az iskolai bántalmazás nem csupán két gyerek dinamikája
Ahogy a családon belüli- és kapcsolati erőszak sem magánügy, úgy a bullying is társadalmi probléma. Ennek sem két szereplője van: az áldozaton és az elkövetőn kívül jelen vannak a tanúk, akik hol szemlélődőként, hol aktív vagy passzív módon, de résztvevőként részesei a dinamikának. Az áldozat sem tud legalább egy támogató segítsége nélkül felállni, épp így a diákok között is szükséges a környezet felelősségéről beszélni.
Az iskolai zaklatás elkövetője ugyanúgy felelős a döntéseiért, ahogy egy kapcsolati erőszakban a bántalmazó. Itt is az erőszaktevő döntése és felelőssége a bántalmazás, hiszen ő dönt úgy, hogy szánt szándékkal mindenféle ürügyet felhasználva bánthassa az általa kipécézett áldozatát.
Amennyiben a szűkebb vagy tágabb környezet nem siet hatékonyan a bántott fél segítségére támogatásával és kiállásával, úgy elmondható, hogy a közeg tétlenségével lehetővé teszi az erőszak folytatását, és ezzel bűnrészessé válik.
Az iskolai szekálások nyomai egy életre megmaradnak, szerencsétlenebb esetben akár öngyilkosságig is vezethetnek – szeptember elején egy 16 éves fiú menekült a halálba osztálytársai zaklatásai miatt. Ezért sem mindegy, hogyan állunk a jelenséghez.
Mit tehet a környezet?
Bárminemű bántalmazással kapcsolatban az első és legfontosabb a felismerés megléte. A felismeréshez azonban érzékenység és tudás szükséges, hogy a tapasztalt eseményeket jól tudjuk definiálni. Amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy a két fél között hatalmi differencia, egyenlőtlen viszony van, illetve az egyik fél jogot formál a másik felett bármiben (szóban, tettben egyaránt), akkor biztosak lehetünk abban, hogy bullyinggal állunk szemben.
Ugyanez vonatkozik a cyberbullyinra is: az online térben elkövetett piszkálódások, beszólogató, alázó kommentek egyáltalán nem különböznek természetüket és dinamikájukat tekintve a bántalmazó vonásoktól és hatásoktól – ez egyébként a felnőttek körében is alkalmazott verbális bántalmazás a kommentszekciókban. A virtuális térben azonban meghatározhatatlan a közönség nagysága, de ugyanúgy szükséges megfékezni ezt is, és kiállni az áldozat mellett.
Az iskolai bántalmazásoknak is ugyanaz a gyökere, mint bármilyen más bántalmazó kapcsolatnak: a mások feletti hatalmaskodás, a jogosultságtudat és a birtoklási vágy.
A környezet reakciója képes megállítani a bullyingert, és mivel az szándékosan dominanciára törekszik, így egy természetes hierarchiában felette álló személy (pedagógus, szülő, iskola pszichológus stb.) áldozat mellett való fellépése megállíthatja őt. De ugyanígy fékezőerő a diáktársak áldozat mellett való kiállása is, mert azzal azt képviselik, hogy az erőszakot semmilyen formában nem tűrik el, hiszen akár ők is lehettek volna az elkövető kiszemeltjei.
Az asszertív kommunikáció alkalmazása jó eszköz arra, hogy a dinamikát ne tápláljuk tovább; tehát képviselnünk kell az erőszakmentes élet mellett való kiállást úgy, hogy közben az iskolás bántalmazót sem szégyenítjük meg, hiszen ezzel vagy a kiközösítésével ugyanazt tennénk, mint amit ő tett áldozatával. Szerencsésebb afelé terelni a bántalmazó diákot, hogy önmaga ismerje fel a környezet tükrében tettének pusztító és mérgező erejét – ez a tükröző visszajelzés a környezet felelőssége!
Sose gondoljuk azt, hogy eszköztelenek vagyunk a bullyinggal szemben, mert önmagában már a morális állásfoglalás is lefegyverző lehet. Óriási a felelősségünk, mert minél előbb adunk visszajelzést a bántalmazó diáknak, annál korábban tudjuk még csírájában megfogni a később várhatóan jellemvonássá rögzülő viselkedést.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
