„Negyvenéves korodra megőrültél!?” – Mi áll a nagy karrierváltások és kapcsolati krízisek hátterében?

Szinte minden életszakaszunkra jut egy krízis gyerekkorunktól kezdve: kamaszként elkezdjük keresni az identitásunkat, huszonévesen a kapunyitási pánik nehezíti a felnőtt élet megkezdését, a negyven körüliek pedig felváltva küzdenek az életközepi válsággal és a kiégéssel. Vajon mire figyelmeztet minket, ha ránk törnek a nyomasztó érzések és mi ebből a kiút?

Negyvenes évei elején járó háromgyerekes anyuka, Fanni fészkelődött épp a kanapémon, miközben azért imádkoztam, hogy legyen közös témám a gyerekeim új kispajtásának édesanyjával, amíg a gyerekszobában zajlik a játszós buli.

Aznap délután Fanni élete egyik legkényesebb témáját tárta fel előttem, az éppen zajló válásának történetét. Mivel alig ismertük egymást, csak az oviban és a játszótéren futottunk össze, hálás voltam a bizalmáért és nagyon érdekeltek a miértek.

Fanni elmondta, hogy sokáig azt érezte, a problémáiknak ő az oka, meg akart felelni, alárendelte magát, majd pszichológushoz fordult, hogy rendbe tudja tenni a gondolatait.

Amit pedig a terapeutától hallott, az összefoglalta az egész történetüket, de nem csak az övékét:

A nők abban tévednek, hogy azt hiszik, a férfi, akivel együtt élnek majd megváltozik, a férfiak pedig arról vannak meggyőződve, hogy a nő, akit feleségül vettek, soha nem fog megváltozni. De a nők 40 körül öntudatra ébrednek. És megváltoznak.

És ez a jelenség nem feltétlenül a kapcsolatokat vagy a házasságot érinti, sok nő ebben az életkorban vált szakmát, keres új hobbit és olyan programokat próbál ki, amiket addig csak halogatott. A környezetükben élők pedig sokszor nem értik, mi történik, gyakran hangzik el az a mondat, hogy „40 éves korodra megőrültél?” Vagy egyszerűen ráfogják az életközepi válságra. De mi is az valójában és milyen életkorra tehető?

– Ahogy mostanában minden, az életközepi válság is kitolódik, 35 és 55 éves kor között bármikor felütheti a fejét.

– Sokan azt gondolják, ez egy 21. századi hóbort, de valójában már Carl Gustav Jung, Freud tanítványa is írt erről az 1900-as évek elején. Jung megfigyelte, hogy a 30-as és 40-es éveikben az emberek egy furcsa változáson mennek keresztül, kérdéseket tesznek fel magukról, hogy elérték-e azt, amit szerettek volna, ott tartanak-e, ahol kell? – mondta Katona Katalin, pszichológus.

– Bár mi az angol midlife crisis kifejezést életközepi válságnak fordítjuk le, valójában a krízis, vagyis fordulópont jobban kifejezi, hogy miről szól ez pontosan. Kicsit hasonló, mint amikor beköszönt az életünkbe a kamaszkor, és elkezdődik az identitáskeresés, de tizenévesen még a jövőbe nézük.

– 35 és 55 között viszont már megérkeztünk valahová az életünkben és ránézünk, hogy oda érkeztünk-e meg, ahová szerettünk volna. Nagyon sokszor pedig a szenvedésnek az a vége, hogy rájövünk: ez az élet nem az, amit akartunk.

A pszichológus szerint sokszor az a bajunk, hogy tárgyak birtoklásától és egy cél elérésétől tesszük függővé az egyéni boldogságunk megélését. De ha mégis megszerezzük, amire vágytunk, akkor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik mindig továbbrúgják a kavicsot.

Nem tudunk elégedettek lenni, mert elképzeltük magunkat valamilyennek és nem illik össze a valós kép a fantáziánkban megjelenő képpel.

Minél nagyobb a különbség, annál nagyobb a pofon az életközepi krízis idején. A mi korunkban súlyosbítja ezt a lelki állapotot a social média és az influenszerek, mert hasonlítgatjuk magunkat hozzájuk. Ebből pedig egy értéktelenségérzés születik.

– A férfi klienseimet sokkal jobban foglalkoztatja, hogy alkottak-e valami maradandót, viszont kevésbé jó megküzdési stratégiákkal vannak ellátva, mint a nők.

– Nincs körülöttük olyan szociális háló, barátok, rokonok, akár szorosabb kollegiális kapcsolatok, mint a nők körül. Nem beszélnek meg mindent egymás közt, mert férfiatlannak tartják, ettől viszont magányossá válnak a problémák megoldásában – árulta el Katona Katalin.

De mi a helyzet a nőkkel?

Az ő esetükben hangsúlyos anyaszerep a 40-es éveikben kezd lazulni, a gyerekek nőnek, aki pedig a huszas évei elején-közepén szült, már kamaszokkal van körülvéve vagy épp kirepülnek a családi fészekből. (Ezért is tolódik ki 55 éves korig a krízis ideje, mert ma már nem ritka, hogy 40 körül vállalnak gyereket a nők.) Ha pedig nem tudtak jól leválni a gyerekeikről, akkor fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal nélkülük.

– A nők jobbak abban, hogy valamilyen kreatív foglalkozásban próbálják meg feloldani magukat.

– A férfiak, akik hajlamosak beletespedni az értékválságukba, értetlenül szemlélik, hogy nahát, „öregségére” a nő elkezd sportolni, megváltoztatja a hajszínét, szakkörökre jár, túrázni vagy jógázni megy. A nők életéből nagyon sokminden kimarad, amikor még kicsik a gyerekei, rengeteg lemondással jár számukra ez az időszak munka és szabadidő terén is, mondta Katona Katalin.

– A szülőség önmagunk folyamatos háttérbe helyezése, ezért mire a gyerekek nagyobbak lesznek, a nők próbálják megtalálni a vágyaik beteljesítését, ami nem mindenkinél a karrierrel függ össze, inkább arról szól, hogy az én személyiségem hogyan mutatható meg jobban, hogyan tudok kapcsolódni emberekhez?

– A férfiak pedig szóvá teszik, hogy az „asszony” elkezdett futni járni, még több barátja lett, aggasztja, hogy jókedvű és nem érti, miért nem szomorkodik úgy, mint ő. Ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy elmélyüljön a köztük lévő távolság, összegzett a pszichologus.

A párok ilyen esetben elfejlődnek egymás mellett, mert valaki változtat, új dolgokat próbál ki, fejleszti magát, míg a másik beleül abba, hogy jól van ez így, ne változzunk, így szerettél belém, ilyen voltam 20 évvel ezelőtt is, miért nem jó ez neked?

Mindeközben a szülői szerep is egy kiváló fedősztori és kibúvó az alól, hogy egy pár tagjai szembenézzenek vele, hogy elhidegültek egymástól, vagy jó indok arra, miért maradnak benne egy olyan munkában, amit nem szeretnek.

Amíg a gyerekeket nevelik, gondozzák, lehet arra hivatkozni, hogy nem váltok munkát, mert meg kell őrizni az egzisztenciát, nem teljesedek ki olyan dolgokban, amikre igazán vágyom, mert tekintettel kell lenni a gyerekekre, nem válok el, mert fontosabb, hogy a család egysége meglegyen. Pedig ha a nő és a férfi személyisége nem azonos ütemben fejlődik, akkor nagy esély van rá, hogy a házasság válással végződik.

A KSH adatai szerint a ’90-es években még a harmicas éveik elején váltak leggyakrabban a párok (hiszen korábban vágtak bele a családalapításba is), az ezredforduló óta viszont a 40-49 évesek körében megduplázódott a válások száma, az 50-es korosztályban pedig a triplájára emelkedett.

Más a helyzet azonban a karrierváltással, ami nem véletlenül esik szintén a negyvenes éveink környékére, hiszen huszonévesen és még a harmincas éveink egy részében is zajlik az identitáskeresés, sok bennünk az ambíció és bizonyítani akarunk. Ha valaki nagy ugrásra készül a munka világában, az már nem az életközepi krízisnek köszönhető a pszichológus szerint.

Katona Katalin úgy gondolja, a karrierváltást inkább a kiégés generálja, aminek nagyon hasonlóak a tünetei, mint az életközepi krízisnek:

a kiégettek motiválatlanok és boldogtalannak érzik magukat, nemcsak a munkájukkal, hanem az emberi kapcsolataik minőségével is elégedetlenek.

A kiégéssel küzdőknek elegük lesz a túlórából, az egyre növő elvárásokból, a hálátlanságból. Úgy érzik, nem értékelik a munkájukat, ezért nem ritka, hogy ilyenkor egy szárazabb, kevesebb örömöt adó, de jól fizető szakmából átváltanak egy kreatív munkára, amiben alkotni lehet és belevinni az egyéniségüket. Így lesz a jogászból cukrász, a gazdasági vezetőből pedig lakberendező, hogy csak két példát említsünk.

Változtatni viszont nem könnyű, mert a nőket (és a férfiakat is) visszatartja, hogy nem akarják veszélyeztetni a család egzisztenciáját,

ők is szeretik értékesnek érezni magukat, a társadalmunkban pedig az értékesség egyik mércéje a munka világában való helytállás. Idővel azonban betelhet a pohár, de csak olyan ember tud belevágni valami újba és azt sikerre vinni, aki kellő tapasztalattal, esetleg tőkével rendelkezik.

– Egy ilyen váltáshoz rengeteg tudás kell, kudarctűrés, állandó változásra való képesség, önálló döntések meghozatala és felelősségvállalás. Szerintem ezek nélkül a nagy váltásokat sem lehet sikerre vinni, mondta Katona Katalin.

– Nem tudunk az előéletünk nélkül élni, ezért ritkábban hallani olyanról, hogy a gyárban soron dolgozó nő egyszercsak vesz egy tanyát és felfuttatja. Más az, amikor van már tőkéd, tudod, hogy hogyan kell üzletet építeni, vannak kapcsolataid és nyitsz például egy saját cukrászdát. Ebben azért jóval könnyebb egy tapasztalt, negyvenes-ötvenes nő helyzete, mint aki 20 évesen elkezd cukrászkodni, és onnan majd eljut valahova – tette hozzá a pszichológus.

Hiszen megvan mindened..

Ha valakiben megjelenik ez az igény, hogy otthagyja a biztos munkáját, mert belefásult és olyasmit szeretne csinálni, amiben örömét leli, a környezete sokszor nem érti, miért kockáztat, hiszen megvan mindene.

Különösen a mai negyvenesek-ötvenesek szülei nem értik, akik még egy olyan világban nőttek fel, ahol a többségnek egy munkahelye volt egy életen át, eltávolodtak a saját szükségleteiktől az évtizedek alatt, mert az alapértékük a biztonság volt, amit az az egy munkahely adott meg. Nekik nehéz elmagyarázni, miért van szüksége egy kiégett embernek a váltásra akkor is, ha a munkája jól fizet és ezzel „veszélyezteti” az egzisztenciát.

– A mai negyvenes-ötvenes korosztálynak valahol ezzel kell szembenéznie, hogy kívülről nézve szépen élünk, mások azt látják, hogy nekünk nagyon jól megy, de közben belülről rágja valami ezt az egészet. És ez még mindig nem vállalható fel a társadalmunkban, se az, hogy egy kapcsolat mélyponton van. Még mindig sokan benne maradnak valami olyanban, ami kívülről jól néz ki, de belülről nem az.