Meizner Vera és családja történetét ősszel meséltük el először. Akkor egy teljes ország fogott össze, hogy Vera férje hozzájuthasson a drága kezeléshez, ami az életet jelenthette volna neki. Bár alig egy hét alatt összegyűlt a szükséges összeg, Tamás ma már sajnos nem ölelheti feleségét és két kisfiát. Hat hónap telt el az elvesztése óta. Vera most a saját szavaival meséli el, mit éltek át az elmúlt időszakban.
Már nem volt mindig tudatánál, így a helyzetét, az állapotát sem tudta felmérni már hetek óta.
Azt hitte, tud járni, ezért volt, hogy éjjel megpróbált kiszállni az ágyból, hogy elmenjen mosdóba, de leesett az ágyról. Szerinte az volt az oka, hogy nem bújt bele a papucsába és megcsúszott a lába. Pedig akkor már lebénult a karja, a lába, a teljes bal oldala és ülni sem tudott magától.
De azon a szerdai napon volt pár óra, amikor kitisztult az elméje…
Covid időszak volt, egy héten háromszor látogathattam, napi 2 órára. A Jóisten akarta így, hogy akkor pont ott legyek, mellette.
„Nem akarok meghalni!” – kiáltotta hirtelen, és nekiállt zokogni. „Mi lesz veletek? Mi lesz veled, a fiúkkal?”
Abban a pillanatban nem tudtam, mit vár Tőlem.
Segélykiáltás volt és én nem tudtam azt válaszolni neki, hogy „Semmi baj nem lesz drágám, meg fogsz gyógyulni!”
Pedig kegyes hazugság lett volna ez ebben a józan pillanatban, de mindketten tudtuk, hogy a felépülése képtelenség…
Csak ültem az ágya szélén, szorítottam, öleltem és sírtam. Együtt sírtunk.
Egy hang sem jött ki a torkomon.
Kegyetlen és hosszú pillanat volt.
Talán azt várta, hogy mondjak valami biztatót, amibe kapaszkodhat?
Vagy tudni akarta, lemondtam-e már a közös életünkről?
Egyszer, még a betegség elején azt mondta, addig fog élni, amíg én hiszek benne, az erejében, és abban, hogy felépül.
De ott, akkor, abban a pillanatban, amikor már harmadik hete feküdt a kórházban és tudtam, mondták, láttam, hogy már semmi sem segít, a daganat utat tört magának, nincs visszaút, nem tudtam hazudni neki.
Kellett volna?
Nem tudom. De hiszem, hogy azért választott ő engem, azért lettem én 10 évvel ezelőtt a felesége, mert ilyen vagyok: képtelen a hazugságra. Arcomra van írva minden, szemem rebbenése elárul.
Így hát csak ültem tovább az ágya szélén, még erősebben szorítottam, még szorosabban öleltem, simogattam az arcát és… tovább sírtunk.
Aztán egyszer csak ismét megszólalt. Kérte, hogy menjek majd újra férjhez, a fiúknak apára van szükségük.
„Édesem, a fiúknak mindig te maradsz az apukájuk! És ha már nem leszel, felfestetem a fiúk szobájának plafonjára a csillagos eget. Te leszel az égen a legfényesebb csillag, aki éjszaka is vigyáz rájuk!” – válaszoltam és ekkor úgy láttam, mintha megnyugodott volna…
Egy perc múlva aztán elmúlt a józanság és újra a daganaté lett kegyetlen valóságunk.
Még 3 hétig élt, de beszélni már nem tudtunk.
6 hónapja történt mindez.
Most épp költözünk. Új életet kezdünk a városban, ahol születtem, ahol a gyökereim vannak, ahol ezer segítő kéz nyúl felém.
A lakás, ahová költözünk, már majdnem kész – holnap festik fel a fiúk szobáiba a csillagos eget, a Göncölszekérrel.
Legyen nyugodt majd az álmunk, legyen nyugodt az álmod! Örökké szeretni fogunk!
Fotó: Meizner Vera.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
