Április 19. iskolanyitás. A kormány állítja, mindenki biztonságban van, a járványügyi adatok azonban nem ezt támasztják alá. Miért tolják a felelősséget a szülőkre? Miért nem védik meg a családokat? – teszik fel sokan a kérdést. Egy tanítónő megírta, mit gondol.
Nők, gyerekek előre! Iskolanyitás! Ez a mondat leginkább vészhelyzet esetén hangzik el, amikor még van lehetőség menteni a menthetőt. Tanító vagyok. Már nem is számolom az eseteket, amikor az iskolában el kellett hárítani valamilyen problémát. Ez a mindennapjaink része, s teszem ezt a gyerekek orra előtt, látható és hallható módon, bevonva őket a saját gondjaik értelmezésébe. Most viszont attól tartok, kevés leszek megóvni őket, mert ebben a szürreális valóságban a kisgyerekeket küldik előre… csak épp nem a menekülési útvonalon!
Miért a szülőnek kell döntenie?
A tanítványaimmal rendszeresen gyakoroljuk az érvelés és az indoklás mesterségét. Nem csak a tananyag részeként, hanem összességében igyekszem arra szoktatni őket, hogy logikus és átgondolt döntések mentén cselekedjenek. Egyre jobban működik ez a módszer a 10-11 éves lurkóim körében, s talán ezért (is) állok értetlenül a tény előtt, hogy azok, akik kampányolva kérték – s kapták meg – a felelősségteljes döntések jogát, most dacos kisgyermekként dobják az iskolanyitás terhét a szülők, a pedagógusok, a polgárok elé.
Egy szülőnek ugyanis nem az a dolga, hogy járványügyi adatokat elemezzen, majd mérleget vonjon, hogy a munkáját veszélyeztesse, vagy inkább a családját!
A jelenléti oktatás pedig úgy néz ki a gyakorlatban, hogy a tanító/óvodapedagógus/csecsemőgondozó tényleg JELEN van a gyermekek között.
- Minket reggel öleléssel köszöntenek.
- Mi fogjuk a gyerek kezét, mert kéri, hogy “hadd legyek a párod az ebédlőig”.
- Mi ölbe vesszük őket, ha eltört a mécses,
- megsimogatjuk a fejüket, ha szeretnénk kifejezni, nyomatékosítani elismerésünket.
- Együtt “csippentjük” a ceruzát, hogy a kívánt forma jelenjen meg a füzetben.
- Segítünk elpakolni a játékokat, fejlesztő eszközöket,
- beszedjük a füzetet,
- mászkálunk a padsorok között, hogy rögtön visszajelzést adhassunk.
A mi munkánkban kevés szavakkal mesterkedni, s elképzelhetetlen távolságot tartani azoktól, akik még vágynak és szomjaznak a szeretetre.
Kiről szól az iskolanyitás?
“Nem kell kétszer tanítaniuk.” Aki résztvevője az oktatásnak, az tudja, hogy ez jobb esetben nem egy lineáris rendszer. Eddig is tanítottunk kétszer, háromszor… ahányszor kellett. Korrepetáltunk, felzárkóztattunk, annyiszor és annyiféleképpen mutattuk be a tananyagot, ahányszor azt a gyerkőcök igényelték.
Minden szakmában vannak kivételek, de az én kollégáim és ismerőseim mind azon pedagógusok közé tartoznak, akik “önjáró gépezetként” alkotják meg a saját módszereiket, a saját tanítványaikra szabva! Megteszik és megtesszük most is, pedig ehhez nincs ajánlás, kézikönyv, módszertan, vagy NAT! A következő két napon szülők és pedagógusok fognak megoldásokat találni egy olyan helyzetre, az iskolanyitás mizériájára, amelyből többségük nem kért.
9 hét van még hátra a tanévből. A 9 hét során írásbeli felmérők, témazáró dolgozatok, szóbeli felelések, házi feladatok várnak a diákokra. Minden nap be fognak számolni a házi feladataikról is. Rászoktatjuk őket, hogy legyenek őszinték, vállalják a felelősséget, becsületesen adjanak számot tudásukról. Ez a minimum! Egyetértek!
De mit gondolnak, értük és a családjaikért ki fogja vállalni a felelősséget?
Fotó: Freepik.
