Mindannyian küzdünk problémákkal, krízisekkel, traumákkal, és egyre többen gondolják úgy, hogy ezek megdolgozásához, önismereti folyamatainkhoz nem „ciki” segítséget kérni, sőt. De vajon mi alapján döntsünk arról, hogy egyéni vagy csoportpszichoterápia lesz-e számunkra a leginkább testhez, vagyis lélekhez illő? Schaffer Rita pszichológus több mint két évtizede foglalkozik mindkét területtel, a szívében azonban a pszichodráma kapott kitüntetett helyet.
– Az egyéni vagy csoportos önismeret közti választás kérdését soha nem szűkíteném le arra, hogy mi a téma. A döntés sokkal inkább azon múlik, hogy milyen az illető személyisége, és mit érez. Szakemberként hiába gondolom, hogy valakinek a csoport tudna segíteni, fontos, hogy saját döntés legyen a választás.
A magam részéről irányokat adhatok, elmondhatom a javaslatomat, de a választás jó, ha belülről fakad, hiszen azt fogjuk igazán sajátunknak érezni. Változtatni az eredeti döntésen pedig miért ne lenne lehetséges?
Nagyon ritkán fordul elő, hogy bárkinek is azt mondjam, hogy inkább az egyiket vagy a másikat javaslom, hiszen a kliensek egész konkrét igénnyel szoktak érkezni, és ha még ki is kérik a tanácsomat, akkor is az a legfontosabb, hogy ők melyiket érzik megfelelőnek – kezdi Schaffer Rita, aki eredetileg zeneművészeti tanulmányokat végzett, és szinte párhuzamosan fogott bele a pszichológusi képzésbe, majd zeneterapeuta és pszichodráma-vezető is lett.
Több mint 30 éve dolgozik zenei pályán – klasszikus gitárt tanít a győri konzervatóriumban -, pszichodráma-csoportokat pedig több mint 20 éve vezet.
Megnyílni, vadidegenek előtt?
– Vezetőtársammal, Kiss Gyulával –, aki sport-ifjúsági lelki gondozóként, és hittantanárként is tevékenykedik – úgy gondoljuk, hogy a csoport képes pluszban megadni (akár már a legelső fázisban) a „jé, nem vagyok ezzel egyedül” érzést.
Természetesen, ha valaki extrém módon zárkózott, vagy az aktuális témája, traumája olyan fázisát éli meg, amit semmiképpen nem szeretne/tud megosztani több emberrel egyszerre, biztos, hogy jobb neki, ha először egyéni terápia során lazítjuk fel a talajt.
– Azt, aki tulajdonképpen szívesen jönne, de azt mondja, hogy nehezen nyílik meg csoportban, például „nem mer megszólalni”, azzal szoktuk bátorítani, hogy semmi sem kötelező, nincsenek jó vagy rossz válaszok, nincsenek minősítések, és csakis saját tempóval megyünk bele a folyamatokba. Bár az elején még – jogosan – vadidegenek között érezzük magunkat, ez meglepően gyorsan változni szokott.
Gyakran tapasztaljuk, hogy már az első nap végén is nagyfokú bizalom tud kialakulni a csoporton belül. Legkésőbb a harmadik alkalomig mindig kialakul a szoros csoportbizalom.
Ekkor zárjuk le ugyanis a csoportot, ilyenkor már 30 órán túl vagyunk a 150-ből, ami összesen egy egyéves ívet jelöl ki – mutat rá a pszichológus, majd hozzáteszi: a csoportnak van egy nagyon erős megtartó ereje, ha ezt megérzik a tagok, akkor el tudnak kezdeni megnyílni.
Idővel pedig elég nagy mélységekbe képesek leengedni magukat a résztvevők, extrém módon összekovácsolódhat a csoport.
Egymás elfogadása és a kompetencia-határok tisztelete
A pszichodráma-csoportok alappillére tehát a bizalom, és természetesen a titoktartás, amit már az előzetes interjúbeszélgetés során leszögeznek a vezetők. Ami ott elhangzik, az ott is marad.
– A bizalom építőkövei között szerepel még, hogy bármelyik fél bátran kimondhatja, hogy szeretné-e folytatni. Egyéni és csoportterápia során is mindig kerek perec megmondom, hogy az első néhány alkalmat arra szánjuk, hogy feltérképezzük, tudunk-e együtt dolgozni.
A kliens szempontjából azért, hogy el tud-e engem fogadni, az én szempontomból pedig azért, hogy felmérjem, kompetens vagyok-e a témájában. Muszáj, hogy ezt kirakjuk az asztalra.
Fontos megjegyezni, hogy a pszichodráma-csoportokban általában a harmadik alkalommal lezárják a vezetők a csoportot. Ez egy elköteleződés. Fontos, hogy ezután mindig lehessen számítani azokra a tagokra, akik maradnak a csoportban – hangsúlyozza Schaffer Rita, akinek pályafutása során olyan kliense is volt már, aki egyszerre járt egyéni önismeretre és pszichodrámára.
Mint mondja, tanulmányai során ezen a téren megosztó véleményekkel szembesült mestereitől és a szakirodalomból, így hát legelőször félve ment bele, de a belső megérzése azt súgta, majd a tapasztalatok, illetve további konzultációk kollégákkal is igazolták, hogy igenis jól tud működni, ha valakinek éppen erre van szüksége.
– Nagyon komoly barátságok, kötelékek alakulnak ki a csoportban.
Ami a keretekhez tartozik, hogy a csoportalkalmakon kívül kérjük, hogy ne szervezzenek maguknak semmilyen programot, találkozót, amíg a folyamat tart. Utána persze lehet. Sőt, több olyan barátságról, kapcsolatról tudunk, ami még évekkel az aktuális csoport lezárása után is fantasztikusan működött.
Irányelvünk még, hogy a beszédünkben megtanuljuk használni az „én”-t, ugyanis hajlamosak vagyunk úgy beszélni az érzéseinkről, problémáinkról, hogy „az ember így és így érez”. Ezt nehéz megszokni, de aztán boldogan jelzik vissza a résztvevők, hogy mennyire pozitív irányba változott a kommunikációjuk – osztja meg velünk a szakember. Leszögezi, hogy ő pusztán kísérő, egyfajta katalizátor az önismereti úton, mindegy, hogy egyéni vagy csoportos keretről van-e szó.
A túlzott bűntudat is helyrebillenhet
– A legártatlanabbnak tűnő dolog kapcsán is előjöhet, hogy a visszajelző körben hallja egy csoporttag, hogy más is „hupikéknek” élt meg valamit. A „nem vagyok ezzel egyedül” élménye hitelesen, biztonságot adóan fel tudja öltöztetni a pucérnak hitt lelkünket.
A traumatizált helyzetek kapcsán például gyakran felmerül a bűntudat témaköre. Ha ebben egyedül maradunk, nagyon mélyen találhatjuk magunkat, hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt, hogy túlzott bűntudattal élünk.
Ez egy ördögi kör, de ha ott van egy külső szereplő, aki nincs bevonódva érzelmileg – egy pszichológus vagy épp egy pszichodráma-csoport -, akkor helyre tud billenni a bűntudat, se nem túl kevés, se túl sok nem lesz belőle – hozza példaként Schaffer Rita, akit arról is megkérdeztünk, hogy honnan tudjuk, készen állunk-e erre az önismereti folyamatra?
– Sok témát tudunk magunk előtt tolni évekig, évtizedekig. Aki viszont már úgy közelít felé, hogy kivinné valakihez, hogy erről beszéljen, akkor valószínűleg készen áll rá. Sokszor tapasztalhatja, aki intenzíven foglalkozik a témái feldolgozásával, hogy a változás, változtatás lehetősége előtt áll. Ettől akár meg is ijedhetünk…
– A változás veszélyesnek tűnhet, hiszen a régi játszmáinkat ismerjük, még ha kellemetlenek is a számunkra, ami ismerős, ott tudjuk mi után mi fog következni, ez pedig biztonságot ad. Egy új, más dolog, megoldás kipróbálása mindig több energiát, elhatározást, lendületet kíván, de érdemes rászánni mindezeket.
Sajnos, Magyarországon „nem dívik” pszichológushoz járni, gyakran hallom: „honnan tudná egy kívülálló, mi zajlik bennem?”. Azt vallom, ha jó a szakember, biztos, hogy sok mindent „tud”, és átérez.
Ha a testünkkel, a külsőnkkel kapcsolatos igényeink miatt megannyi szolgáltatást igénybe veszünk (gondoljunk orvosi és szépészeti időpontjainkra!), akkor a lelki szükségleteink kapcsán miért nem fordulunk bátrabban segítőhöz?
A szakember szerint a titok nyitja abban van, hogy míg a testi dolgainkat látjuk, tapintjuk, érzékszerveinkkel érzékeljük, addig a lélek gondjai-bajai láthatatlanok, sokkal inkább misztikusak, megfoghatatlanok.
Kimondani, ha valami nem oké
– Ha eltörik a kezünk, fáj, begipszelik, eltelik 6 hét, remélhetőleg túl vagyunk rajta.
A lelki problémáink vagy látszódnak rajtunk, vagy nem. Ha látszik, az a baj, ha nem látszik, akkor pedig az. Talán ezért is lehet túlmisztifikálva, vagy kínosnak titulálva, ha valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordul. Sajnos kevesen jutnak el odáig, hogy belássák, szükségük van rá.
A fiatalabb generáció körében, a 18-20-22 éves fiataloknál viszont egyre gyakrabban találkozom ezzel a fajta tudatossággal. Emelem a kalapom, amikor ki tudják mondani, fel tudják vállalni hogy valami nem oké, és át szeretnék rágni, rá szeretnének nézni arra, vajon egy érzelmileg nem bevonódott személy hogyan látja. Sosem késő! Nem mindegy hogyan éljük le a hátralévő időnket, legyen szó rövidebb, vagy hosszabb időtartamról – fogalmaz a szakember, aki végül a csoportban történő megérintődésről mesél.
– Százas zsebkendővel megyünk a csoportba, és jó pár el is fogy belőle.
Sokat bőgünk, nevetünk, és bizony dühöt is kezelünk. Akár sok évnyi, évtizednyi dühtől szabadulhatnak meg a csoporttagok, ha éppen arra van szükségük. Ha valaki például azt mondja, hogy „XY-t legszívesebben felrúgnám”, akkor megteremtjük a lehetőséget, hogy ezt a dühöt ki tudja adni magából, természetesen nem valós felrúgással.
Jó példa erre az üvöltés, ami egyáltalán nem kínos. Együtt sírunk, nevetünk. Gyakran mondjuk a csoportok elején: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. Nagyon fontos elmondani azt is, hogy védett, nyugodt helyszínen van a csoport.
Csak úgy működhetnek a folyamatok, ha testileg, lelkileg biztonságban érezhetik magukat a csoporttagok, de legalább ennyire fontos, hogy mi, vezetők is így érezzünk.
Fotó: Schaffer Rita, Freepik, Adobe Stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
