Ha két szociológus összefog és filmet készít, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem ússzuk meg könnyek nélkül. Wizner Balázs és Gaal Ilona alkotása, a Végstádium pedig különösen megható, elgondolkodtató, ugyanakkor tabudöntögető és felemelő is. A film egy haldokló férfi utolsó három napját mutatja be. Október második szombatja, a Hospice világnapja.
“A hospice nem arról szól, hogy az élet véget ér, hanem arról, hogy még tart.”
(Csányi Sándor)
Gaal Ilona több mint tíz éve dolgozik a hospice-ellátásban betegek melletti önkéntesként és kommunikációs szakemberként. A Végstádium volt az első dokumentumfilmje, amelyet tavaly beválogattak a 17. Verzió Filmfesztiválra, és elnyerte a Közönségdíjat. Davida a tavalyi bemutatókor beszélgetett a producerrel, s bár azóta eltelt egy év, a film mondanivalója most még aktuálisabb, mint valaha. A Végstádium megszületéséről, a forgatás érzelmi nehézségeiről és a halál bemutatásáról Szandtner Dániel így mesélt.
Amikor megtudtam, hogy a Magyar Hospice Alapítványban egy beteg, végstádiumban lévő férfival fogunk beszélgetni, azonnal igent mondtam a felkérésre. Ott találkoztunk Tamással, aki rákos volt.
A dokumentumfilmben Tamás utolsó három napját mutatjátok meg. Hogyhogy beleegyezett a forgatásba?
Tamás azon kevesek egyike, aki tabuk nélkül élt és a halálát is így kezelte. Az ő búcsúja sokaknak segíthet elfogadni az elmúlás szükségszerűségét. Azzal, hogy megengedte nekünk a forgatást, nagy szolgálatot tett az itt maradóknak. Amikor elkezdtünk dolgozni, természetesen nem tudtuk, mennyi időt tölthetünk vele; hogy ez 3 nap, 1 hét, 1 hónap lesz-e, az nyitott kérdés volt.
Milyen érzések kavarogtak benned a film készítése közben?
Hááát, nem volt egyszerű. Mi sem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan történik minden. Emlékszem, amikor Tamásnak egyik nap mondtam, hogy majd holnap jövünk, azt mondta, siessünk. És igaza lett. Az élete utolsó három napját volt lehetősége velünk , és a filmen keresztül most mindenkivel megosztani. A halála után még visszamentünk forgatni a hospice házba, elmentünk a temetésre, illetve a család életének a helyszíneire. Összeségében mindez megrázó és felemelő élmény volt egyszerre.
Néhány éve veszítetted el az édesapádat…
Igen. Életének utolsó hónapjában végig együtt voltunk. Most, a Végstádium forgatása alatt ez az otthoni élmény segített jobban jelen lenni. Tamás nyíltan és nagyon nyugodtan tudott a halálról beszélni, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ahogy a filmben az egyik lánya is mondja, tényleg megnyugvás volt benne. Nem pánikolt, nem idegeskedett, hogy mi lesz majd a családjával, hogyan boldogulnak majd nélküle tovább. Higgadt maradt mindvégig.
Hogyan lehetséges ez? Úgy gondolnám, hogy a hit erős „fegyver” ebben is, de Tamás nem volt vallásos.
Tamásnak is volt hite, csak nem abban az értelemben, ahogy gondolod. Az elfogadás és a szerető közeg sokat segít abban, hogy az ember méltósággal elmehessen. Nekünk pedig, hiszem, meg kell engednünk magunknak a gyászt. Meg kell élnünk. Ha csak elsöpörjük, ha nem engedjük fájni, azzal ártunk magunknak. Szerencsés az az ember, aki tud a saját szeretteivel a halálról, akár a saját haláláról is beszélgetni. Ezért is vagyok nagyon hálás Tamásnak, a családjának, az alkotótársaimnak és a Magyar Hospice Alapítvány dolgozóinak, hogy együtt tudtunk működni és létrehozhattuk ezt a filmet erről a nehéz témáról.
A Végstádium című filmbe itt nézhetsz bele, a Magyar Hospice Alapítvány Távozóban című rövidfilmje pedig itt látható.
A Tamással és családtagjaival folytatott beszélgetésekből készült filmet péntek este a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) tűzte műsorára a Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállítás kísérő eseményeként.
Kiemelt kép, Tamás fotója: Facebook/Végstádium
Szandtner Dániel fotója: palfalvireka.com/projects/venusz-vezess/
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
