A Női váltó botját a múlt héten egy férfinak dobta Stahl Judit. Alföldi Róbert élete úgy csupa változás, hogy tulajdonképpen nem az. Ő mindig ugyanaz, csak térben, időben, közlésmódban változik körülötte a lehetőség. És amíg mondanivalója van, addig kifejezésformái is vannak. Rendez, játszik, fest, gyűjt. Teremti és értékeli az igazi értéket.
– Nem tetszik a hangod. Fáradt vagy, vagy nyomott?
– Nem tudom… De mitől legyen az embernek jó kedve?
– Hát önmagától. Azt hittem, hogy legalább – füleden valami operával – önfeledten festesz.
(Nyomdafestéket nem tűrő válasz, lényege: nem.)
– De miért?
– Mert nincs kedvem. Próbálok, nemrég értem haza.
– Mit próbálsz?
– Elkezdtük a Mephistót az Átriumban. Hogy kész legyen, mire bemutathatjuk… Minden oké, tényleg!
– Aha. Túl régen ismerlek… hallom a hangodon. Olyan jó kis adventes időszak is van.
– Ja, igen…
– Amit úgy szoktunk pedig szeretni.
– Hát most nem szeretjük. (Ezúttal keserűen röhögünk)
– Megpróbálunk pozitívak lenni? Beszéljünk arról, amikor nem ennyire szar. Az milyen?
– Én nem is emlékszem rá… Ha megkérdezed, mikor érettségiztem, nem tudok rá válaszolni.
– Azt, mondjuk, ki tudom számolni, tehát nem fogom megkérdezni. De mikor voltál a legboldogabb? Nem évszámot szeretnék. Helyzetet.
– Értem én. Hogy mikor voltam a legboldogabb? Nagyon boldog voltam, amikor fölvettek az egyetemre. Nagyon-nagyon boldog voltam.
– Dehát tudatosan készültél rá csecsemőkorod óta.
– Az mindegy, akkor is nagyon nagy dolog volt, hogy fölvettek. Onnantól kezdve az, amit csinálni akartam, ami az agyamban volt, az realitás lett. És nem egy vidéki kiscsákó „majdkinövi”-fejlövése, amin mindenki tátott szájjal és meredt szemmel csodálkozik.
– A környezeted anno ezt tette?
– Persze.
– Végülis, elég máshonnan jöttél…
– Hát igen, de ezzel nincsen baj. Mitől ne csodálkoztak volna? Felvettek, és megszűnt az ufó-lét. Vagy legalábbis azt mondták, hogy ja, akkor legyen így. Mindenesetre nagyon boldog voltam. De én sokszor vagyok boldog. Csak nem hosszan.
– Mi szerez igazán örömet?
– Mostanság? Ha alszom.
– Az azért jó, mert régen ezt nem mondhattad el magadról, hogy…
– Figyelj, én tök jól vagyok attól is, ha mondjuk hajt egy növényem. De nem akarom egy bukolikus öregember benyomását kelteni. Hogy mondjam, ez a boldog… Ez olyan furcsa szó. Ha önazonos vagy, vagy aránylag jól érzed magad a bőrödben, vagy azt csinálsz, amit szeretsz… vagy nem vagy úgy igazán rákényszerítve semmire, csak ami az élet velejárója, akkor szerintem van ilyen… persze a saját személyiségednek minden bújával bajával, problémájával együtt, mert az mindenkinek van. Nem boldogság ez, hanem egy ilyen… ott vagyok, ahol kell lennem-állapot. Aztán lehet, hogy nem jó senkinek, még magamnak se. De hogy itt kell lennem. És akkor ebben van egy ilyen…
Hogy mondjam? Hát, hogy nem kérdőjelezed meg magadat. És szerintem ez már majdnem boldogság. Az a típusú boldogság, amiről az ember álmodozik, meg olvassa a könyvekben, meg látja a tévéreklámokban… Hát, az nem nagyon van.
Vagy nem tudom, lehet, másnak van, de én nem foglalkozom ilyenekkel. Tényleg nem.
– Mindenféle dolgokat tudni rólad, meg azt, hogy 0-24-ben szeretsz dolgozni és még plusz az éjszaka és az egyáltalán.
– Egyáltalán nincs már éjszaka. Öregség van.
– Jaj, ne viccelj már velem, Robi! Akkor már csak az jön, hogy eszel-e rendesen?
– Abszolút. Teljesen jól vagyok ilyen szempontból, oda is figyelek. Meg szeretek is enni. Az ilyesmivel nem viccelek. Azt lehet olvasni, hogy az egészségnek, meg hogy mi lesz veled, a 80 százaléka az, hogy mit eszel. Erre nagyon figyelek és szívesen költök is…
– Főzöl is még?
– Persze. Ha most ezt letesszük, akkor eszem a brokkolilevesemből például. Most különösen jó főzni, történés…
– Aha, most mindenki kenyeret süt.
– Én nem. Az hizlal, meg nem fogok éjjel fölkelni a nyamvadt kovászhoz. Agyrém, miket csinálnak a kollégáim. Nagyon jól elpöszmögök enélkül is itthon. Az elmúlt években nem túl sok lehetőségem volt rá. Nem mondom, hogy nem zavarja össze ez az egész helyzet az embert. De azt gondolom, hogy nem tudok rajta változtatni, tehát amennyire lehet, nem foglalkozom vele. Másrészt meg jó itthon lenni. A kutyával is le lehet menni, meg kell is.
– Ki most a kutya?
– Rozi.
– És Rozi méltó az elődeihez?
– Abszolút. Rozi egy olasz arisztokrata. Lagotto Romagnolo. (Szerk.: Olasz fajta, eredetileg vízivadászatra és szarvasgomba-keresésre tenyésztették.)
– Óh, mindent értek. Bár Újlipótvárosban nincs sok szarvasgomba.
– Majdnem olyan, mint a puli, csak olaszban és vízi és fehér.
– Ja, ugyanolyan, csak egészen más. Igen, ezt ismerjük. Figyelj, édesem, tudom, évszámokra nem emlékszel, de megvan, hogy mi hogy ismerkedtünk meg?
– Utazás az éjszakába, Pesti Színház.
– 1994. Na jó, az évszámot nekem is a neten kellett keresgélnem. Innen sitty-sutty jött a folyamatos közös munka az MTV-ben, a Tízóraiban.
– Tényleg, Tízórai. Filmkritikákat olvastam.
– Meg Csengey Dénest, meg Farkasok dalát… Később egy rendkívül sikeres Reggeli műsorban saját arccal lettél sztár. Ez a fajta televíziózás mit hozott az életedbe?
– Hogy mindenki megismert. És most már egyáltalán nem kell semmit se tennem azért, hogy kíváncsiak legyenek rám. Legfeljebb csak elszúrhatom. Ezt tette a televíziózás.
– És ez jó vagy rossz?
– Ez szerintem csodálatos. Nem itt tartanék, ha nem lett volna a tévé. Abszolút. Áh. Sehol nem tartanék, messze nem tartanék itt. Lehetnék ugyanennyire zseniális, mint most, akkor se. (Röhögünk…)
– Igen, általában óriási hátulütője van annak, ha valaki zseniális, de nem jelenik meg a médiában.
– Így van, engem megismertek az emberek, és onnantól kezdve kíváncsiak voltak arra, hogy mit csinálok. Utána már csak normálisan meg tisztességesen kellett dolgozni.
– Ezt a fajta ismertséget vagy népszerűséget valami nagyon jóra is fel tudtad használni?
– Én ugye azt vallom, hogy aki ilyen helyzetbe kerül, aki ilyen szerencsés, annak vannak kötelességei. Nota bene én azt gondolom, hogy aki értelmiségi ember, annak vannak kötelességei. Ha a népszerűségével, ismertségével tud segíteni, vagy ha a megszólalásával segít és nem árt, akkor erkölcsi kötelessége. Persze. Én ezt használom. De mondom, szerintem ez kötelesség. Ez a minimum. Jó, azt az ember megválasztja, hogy mi mellé áll oda. Vagy minek az érdekében használja ezt a dolgot.
– Az utóbbi időben mi mellé álltál?
– Jaj, hát az utóbbi időben mindennap legalább két dolog mellé kéne állni.
– Szívednek mi a legkedvesebb, ahol mostanában tehettél valamit?
– Volt két állatmenhely, a Heti Betevő Egyesület, a Világszép Alapítvány. Szóval sok minden volt. Sok minden volt. Velük régóta dolgozom. De annyi mindenki van bajban, hogy nem tudsz minden mellé odaállni. Mert az egy idő után hiteltelenné válik.
– Már bőven benne jártunk a reggelis korszakban, amikor a Velencei Kalmárt rendezted a Tivoliban. A filmbejátszások miatt majdnem minden próbán ott voltam. Gyakorlatilag én már akkor azt gondoltam, hogy ezzel az energiával te nem éred meg az ötvenet. Viszont volt a műsorfüzetben egy mondat: „még alig múltunk harminc és már hitünk is a kutyáké”.
– Hát igen. Nagyon jó mondat. Asszem, én írtam.
– Te írtad, igen. Azóta eltelt vagy 20 év. Mi van a hittel?
– A hittel? Hát én nem találom. Vagy ez hülyeség. Ugye mindig azt mondják, hogy mindenkinek van hite. Nekem is van hitem. Ha nem lenne hitem, nem csinálnék semmit.
– De mindig az aktuálisban hiszel?
– Nem, ennél azért romantikusabb vagyok. Valahol hiszek abban – ez most kimondva nagyon falvédő lesz –, ha picit is, de valamit jobbá teszel, vagy változtatsz, akkor van értelme az egésznek, amit csinálsz. Azt szoktam mondani, hogy amíg én ebben hiszek – de ezek nem átgondolt dolgok, ezen nem szoktam gondolkozni –, szóval addig fogom csinálni, amíg ez van bennem. Ha egyszer azt fogom érezni, hogy már nem érdekel, meg nem hiszek benne, meg nincs mondanivalóm, meg nem azt gondolom, hogy ez fogja megváltoztatni az egész világot, akkor abba fogom hagyni. Mert öncélút nem szabad csinálni, olyat túl sokat láttunk már.
– És akkor mit csinálnál?
Most azt gondolom, hogy elmennék egy nagyon-nagyon távoli szigetre, ahol egyáltalán nincsenek emberek. És akkor ott vennék egy baromi nagy kertet és egy szál gatyában nyolc méteres vásznakat kenegetnék. És lenne mindenféle állatom. Kb. ezt gondolom most.
– De ez szép.
– Szerintem is tök jó. Ahol mindig jó idő van és mondjuk az óceán nem cunamizik. Vannak ilyen helyek. És ez egyébként nem is annyira megoldhatatlan. Csak odajutni drága, ott lenni már nem olyan drága.
– Azért szólj, mielőtt elmész, mert nemcsak nekem hiányoznál.
– Jó, én mindenkinek szólok majd, viszont senki nem jöhet vendégségbe, ezt előre mondom. Tehát nincs az, hogy leugrunk az óceánpartra két hétre, otthon vagy-e? NEM, nem vagyok.
– Ha az ember a neten kupászik, nagyon sok helyen úgy aposztrofálnak, hogy színész, rendező, műgyűjtő.
– Jaj, de jó. Akkor most már fönnmarad a nevem.
– A gyűjtés, az honnan jött?
– Szerintem gyerekkorban van ilyen heppje mindenkinek. Aztán hogy kinövi-e a szalvétagyűjtést, az más kérdés. Nekem nagyon fontos része az életemnek. Nem bizniszileg, lelkileg. Engem nagyon feltölt, hogy ezzel foglalkozom, hogy ennyit nézek, ennyit kutakodom, ennyit beszélgetek, és egy csomó olyan emberrel ismerkedem meg, aki abszolút más típusú meg másmilyen világban él vagy dolgozik, mint én, vagy mint mi.
– Van minderre alkalmad?
– Teremtek. Most rákattantam a népi kerámiákra. A népi cserepekre. És nagyon- nagyon másféle embereket ismertem meg, mint eddig bármikor. És hát csodálatos.
– Miféle cserepek vonzanak?
– Mondjuk felvidéki. Gömöri 1885-ből. Meg őrségi. Találkoztam egy gyűjtő házaspárral, és megfertőztek. A pandémia első időszakában iszonyú sokat olvastam erről. Gyönyörű világ, iszonyú gazdag világ. Fantasztikus gazdag világ.
– Zöldfülű kezdőként is legendásak voltak a kapcsolataid az idősebb kollégákkal. Ez az abszolút feltétlen alázatodból, tiszteletedből, miből fakadt ez?
– Idősekkel nőttem fel. Nagymama, nagypapa, dédnagymama.
Másrészről pedig hát ebben semmi alázat nincs. Ez egy önzőség. Elszedni tőlük mindent, amit tudnak. A meséiket, a történeteiket, mindent. Egy idős embernek van egy olyan tudása, vagy bölcsessége, vagy a létezésre való rálátása, ami lenyűgöző.
Nagyon sokat tudnak. És úgy tudnak sokat, hogy ilyen sűrűn tudnak sokat. Amit az ember mindig szeretne elérni. Egy idő és egy szint után nincs szükség arra, hogy a saját fontosságodnak a tudatában leledzél minden egyes pillanatban. Hanem hogy vannak, és ez nagyon jó.
– És ebben az egészben nekem az tűnt fel, hogy nemcsak te rajongtál értük vagy szeretted őket, vagy lested minden rezdülésedet, hanem ők is nagyon szerettek-szeretnek téged és figyelnek rád.
– Igen, mert az ember úgy volt velük teljes mértékben, halálosan tisztelettudó, hogy közben meg nem volt tekintetbe véve, hogy ő öreg. És azt nagyon bírták. De ez valódi volt. Azt mindenki tudta, hogy ezek az odafordulások, vagy ezek a figyelmek valódiak voltak mindenkinél.
– Végigjártad a világot. Magánemberként is szerettél utazni… Miben más mondjuk Ecuadorban vagy New Yorkban rendezni, mint itthon?
– Lényegét tekintve nem más. Ecuadoriul nem tudok rendezni, meg nem tudok budapestiül rendezni. De minden más, mások az emberek, más, amit értenek belőle. Éppen ez benne a jó. Hatunk egymásra. Ahogy ők hatnak rám, én is hatok rájuk. És akkor ebből lesz valami, ami egy másféle dolog lesz. Mind a két fél kíváncsi a másikra és mind a két fél megpróbálja hozzáadni saját magát. Ebből mindig egy új minőség lesz, és az meg lenyűgöző szerintem.
– Amikor így elmész hetekre, nem hiányzik valami?
– Nem, mert nem nagyon megyek szállodába. Mindig lakást kérek. Piacra járok, vásárolok. Megnézem, mit esznek, mit szeretnek. Megpróbálok valóban ott élni. Meg hát figyelj, dolgozni is kell. Az kitölti az egészet. Feltöltődés. Jó hazajönni persze, de abszolút feltöltődés.
– Soha nem volt benned félelem?
– De, mindig van.
– Mitől félsz?
– Hogy hamis vagyok, vagy hazug, vagy művi leszek.
– Ennek esélyét se látom. Te igen?
– De, mindig van esélye. Tudod, mindenki azt gondolja, hogy friss marad. És ha mégsem, általában nem is szólnak, hogy halló, halló. Hanem szomorúan nézik, hogy úristen, hogy nem veszi észre magát. Hú, az nagyon szar lenne.
– Celebnek tartod magad? (Nagyon röhög)
– Mi az, hogy celeb? Azt szokták mondani, hogy nem az a nehéz, hogy a csúcsra juss, hanem hogy ott maradj.
– És te ott vagy.
– Én igyekszem, igen. Igyekszem. De ha az ember ezzel foglalkozik, sose fog odajutni. Megpróbálod minél jobban tenni a dolgodat, és akkor tök jó, ha van olyan eredménye, amitől kvázi sikeres leszel vagy ismert. Szokták tőlem kérdezni, hogy hogyan lehet sikeresnek és ismertnek lenni? Mondom úgy, hogy jól dolgozol. Ezzel nem kell külön foglalkozni.
– Soha, semmit nem adtál fel?
– Nem. Nem engedi a hiúságom.
– Hiú vagy?
– Persze. Ki nem az?
– Két kedvenc szavadat szeretném. Tudod, jelentéstanilag egy, és hangzásra egy.
– Az első a tisztesség. A második a hóhér.
– Hm?
– Hangzásra, mondom.
– Stahl Jutka azt kérdezi tőled általam, mi lennél, ha egy boldog festmény lennél.
– Jaj… Én nagyon sok festmény lennék. De mondjuk egy rendes 1400-as évekbeli gótikus kisoltár lennék. Mondjuk egy angyali üdvözlet. Azoktól megtébolyodom, annyira imádom őket.
– Te jössz. Kitől, mit kérdeznél?
– Hernádi Jucitól, hogy ő milyen állat lenne. Lepjen meg!
– Úgy lesz. Egyél levest és kösz!
Nyitó fotó: Borovi Dániel. Beaumarchais: Figaro házassága olvasópróba. Rendező: Alföldi Róbert. Forrás: Budaörsi Latinovits Színház.
