„Nem feltétlenül győz a jó, és nem biztos, hogy mindig az a rossz, ami annak látszik” – Sándor Anikó Asszonymesék című kötetének történetei az életünk ellentmondásaira világítanak rá. Oláh Andrea beszélgetett a szerzővel.
Érdemes-e megmenteni valakit, akiről azt mondják, csak azt kapja, amit megérdemelt? Lehet-e egy ünnepelt, már idős modell legszebb napja, amikor végre elmondja az igazságot? Jól dönt-e a férfi, vagy „csak” tisztességes, amikor tőle elhidegült felesége mellett marad, pedig egy másik nőért élne? Várnánk valami csodálatos véget, de csak azt konstatáljuk minden írás végén, hogy igen, ilyen az élet. Mégsem lehangoló ez, inkább megnyugtat és továbblendít. Az interjúban arról kérdezem a szerzőt – akinek ez a 14. könyve –, hogy valójában miért foglalkoztatja őt számára idegen emberek élete? Gondolhatnánk, hogy érdeklődése a hivatásából adódik, hiszen újságíró és coach is. A válasza viszont igazán meglepő…
A podcast előtt néhány rövid részlet az Asszonymesékből.
„Évtizedek teltek el úgy az életemből, hogy erőszakosan próbáltam kikényszeríteni a sorstól mindazt, amit elképzeltem magamnak, sok-sok keserű kudarcélményt begyűjtve ezáltal. Csak nagy sokára jött el a fordulat. Nem szívesen vallom be, hogy féltem. Nem Lujzától, a három hónapos uszkár-bichon keverék kiskutyától, hanem önmagamtól. Amikor elhatároztam, hogy örökbe fogadom, eléggé magam alatt voltam. Szeretet után sóvárogtam, és mindenáron ölelgetni akartam valami meleg, puha, szuszogó élőlényt, aki nem vár el tőlem semmi nagy dolgot, csak elfogad és örül nekem. Azaz igen, önző módon elsősorban magamra gondoltam. Másodsorban azonban rá, az elkobzott, gazdátlan, kiszolgáltatott kicsi lényre, aki egy fonott kosárból, hatalmas gombszemekkel bámult rám egy Facebook-fotóról…”
„Nekem mégis túl életem delén, amikor már azt hittem, búcsút kell intenem minden érzelemnek, amivel férfi nőt megajándékozhat, a sors váratlanul az ölembe pottyantott egy csodás szerelemet, amit ugyan időben nagyon szűk keretek közé sűrített, de talán éppen attól volt olyan szép. Mégsem csak a nagy találkozás volt az, ami miatt örökre emlékezni fogok arra a száztizenegy napra.
Argentínában akkor olyan világba csöppentem, ahol mindenki elfogadta a másikat olyannak, amilyen, az emberek az utcán egymás szemébe néztek, ahol nem annak alapján ítéltek meg, hány éves vagy, mert az életkor ott valóban csak egy szám.
A hetvenéves nő este virágot tűz a hajába, úgy indul táncolni, és fogadhatsz rá, hogy a szoknyája alatt neccharisnyát visel… Nem attól függ, hányan kérik fel, hogy hány tavaszt élt meg, hanem attól, milyen ügyes táncos. Márpedig tangózni bárki megtanulhat…”
„Zoli… Vonzó volt, és okos, könnyedén elhitette velem, a tizennyolc éves, szeretetéhes zöldfülűvel, hogy egy halálra ítélt, rossz házasságban él, és hamarosan el fog válni. Könnyen felmérte, talán nagy rutinja volt benne, mit kell mondani egy talajtalan, otthontalan fiatal lánynak ahhoz, hogy kötődni kezdjen hozzá, és végül megadja magát az idősebb, nős férfinak, aki nem mellesleg a főnöke. Tudta, hogyan kell elfogadtatni vele, hogy a feleség jelenlétében titkolni kell a „szerelmüket”, nehogy felhasználhassa a válóperben. A munkatársak előtt is eljátszani a közömböst, hogy semmi közünk egymáshoz, nehogy szájukra vegyenek, de csak addig, amíg meg nem történik a válás. Utána pedig azt, hogyan kell egy mondvacsinált ürüggyel kipenderíteni a megunt fiatal lányt a viszonyból és a stábból, mert a sorban már ott áll a következő megvezethető fiatal lány…”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
