„Négy évig éltem egy thrillerben. A legszörnyűbb azzal a tudattal tovább élni, hogy szándékos és előre megfontolt volt minden, amit velem tett, hiszen később bevallotta. A gyerekem fél év után elmenekült, könyörgött, hogy ébredjek fel, nem vagyok önmagam, egy elmebeteggel élek és ő ezt nem bírja tovább.” Ági (a nevét kérésére megváltoztattuk) története döbbenetes, de sajnos nagyon nem egyedi.
„Vezető pozícióban dolgoztam amikor megismerkedtünk, két hónap múlva már nem volt meg a házam és az ő hatására felmondtam az állásomat is. A rabszolgája lettem, akit ingyenélő senkiházinak hívott. Minden rokonomat és barátomat elválasztotta tőlem, az összes félretett pénzem is köddé vált. Tele voltam szégyennel és keserűséggel, nem értettem, hogy juthattam el idáig. Akárhányszor szabadulni próbáltam, mindig visszaédesgetett, de aztán jött a körforgás újra.”
Ági története elsőre talán sokkolónak tűnik, de valójában forgatókönyvszerű. A bántalmazók kiszagolják a meggyengített áldozatukat. Így történt ez Ágival is, aki édesanyja halála után a gyászidőszakban ismerte meg Zolit.
Kezdetben Zoli kedves volt, megértő és érzékenynek tűnt Ági veszteségével kapcsolatban. Ugyan az első randin már kijelentette, hogy ő „ragaszkodik a dolgaihoz”, de akkor még Ági nem értette, hogy az udvarlási időszakot követő összeköltözés után röviddel ő is csak egy „dolog” lesz a férfi életében.
Zoli terhelt családból érkezett, és Ági sokáig ennek tudta be viselkedését.
Mint a legtöbb áldozat, ő is meg akarta menteni őt.
A nőt ért nyilvános megalázások után eleinte még bocsánatot kért, majd később már a megbánás látszatát sem keltette.
Zoli szadista állatkínzó volt, puszta kézzel tépte le a galambok fejét, és rendszeresen ölte meg Ági házikedvenceit. Volt, hogy neki kellett kijelölnie a következő pusztulásra szánt kismacskát.
A gázlángozás (mely bántalmazói viselkedés Hitchock Gaslight című filmjéről kapta nevét, ahol a nő megőrjítését a valósága manipulálásán keresztül kísérhetjük nyomon) is bevett módszere volt Zolinak. A közös fotókat kitette a hűtőre, de Ági arcát mindig mágnessel takarta le, majd letagadta, hogy direkt tette. Ellopta a slusszkulcsát, majd hetekkel később visszatette a helyére, és állította neki, hogy az addig is ott volt. És ez csak két példa a rendszeres és szisztematikus őrületbe kergetésre.
A számon kért ígéreteket Ági hazugságának és kitalációjának titulálta. Soha nem vette figyelembe Ági érzéseit, sőt megkérdőjelezte azokat, akár testi, akár lelki jelzéseket adott a nő.
Zoli szándékosan agresszíven vezetett, élvezte a büntetőfékezést, és azt, hogy Ági ettől pánikrohamot kap.
Átvágta a fékcsövet Ági autóján, és röhögve hallgatta, ahogy a nő remegve mesélte, hogy nem tudott megállni.
De ugyanígy viccesnek találta, hogy Ági törölközőjébe fújja az orrát, hogy a vécé mellé ürített, hogy a fekáliát szétkente a csempén és kajánul végig nézte, ahogy letakaríttatja a nővel azt.
„Kegyetlen és aberrált volt. Az érzéseimtől megfosztott, mert én nem érezhettem, nem fázhattam, nem lehettem éhes. Mindenre az volt a válasza, hogy dehogy fázol, nincs hideg; dehogy vagy éhes, én sem vagyok az. Csak neki lehettek érzései. Házvezetőnőnek használt, és bármennyire is igyekeztem, folyton azt mondta, hogy pont olyan igénytelen vagyok, mint a volt felesége, aki ugyanolyan elmebeteg, mint én. A szexrabszolgája voltam. Volt olyan nap, amikor minden órában elvárta, hogy kielégítsem.”
Ági egy idő után már kizárólag használati tárgyként funkcionált a kapcsolatukban, és bár utólag már világosan látja, hogy az első randevún előre lett vetítve a sorsa, akkor az események gyors egymásutánjában nem tudott védekezni a folyamatos manipulációval szemben.
Nehéz ezt megérteni annak, aki nem élt át hasonlót, és ebből az értetlenségből fakadnak az áldozathibáztató mondatok is.
Pedig a bántalmazó hasonlatos egy kártyabűvészhez, akiről tudjuk, hogy trükköz, de képtelenek vagyunk tetten érni. Hiába figyeljük a gyors kézmozdulatait, nem kapjuk el a csalás pillanatát. Minél többször húzza elő az általunk választott lapot, annál többször csodálkozunk el, hogy vajon hogyan csinálja. Aztán a végén már csak azt látjuk, hogy mindig a mi lapunk van a kezében, de addigra már a hatása alatt a csapdájába vesztünk. A bántalmazó ezen a ponton mindig felbátorodik, hiszen tudja, hogy áldozata elveszett a mutatványában. Innentől pedig még inkább azt teszi prédájával, amit ő akar.
„Éjjel álmomban fojtogatott és rugdosott, ököllel ütötte az arcom és a mellem, mire rájöttem, hogy szándékos, nem álmában teszi. Rendszeresen ébredtem arra, hogy potyog a könnyem és fuldokolok, mintha víz alatt lenne a fejem. Egyszer úgy ébredtem, hogy a szemem kipattant és az ő szeme volt közvetlen előttem, onnan figyelte, mikor ébredek a fojtásra. Onnantól nem mertem aludni. Onnantól mindenre figyelni kezdtem. A látásom, a hallásom és a szaglásom is úgy kifinomult, hogy minden pillanatban ugrásra kész voltam. Azt éreztem, hogy olyanná váltam, mint ő, még a szagom is az ő testszaga lett.”
Ágiban a bántalmazás és a folyamatos stressz hatására a PTSD-re jellemzően hyperarosual alakult ki, az érzékek olyan szintű kiélesedése, amely az alapvető életösztönt szolgálja. Addigra már olyan gyenge és elgyötört volt, olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy a hatóságoktól remélt segítséget,
de azok elküldték őt, arra hivatkozva, hogy nincs fizikailag látható nyoma a bántalmazásnak, és különben sem bizonyítható semmi, amiről Ági beszámol…
Sőt, nem átallották kijelenteni, hogy a „a múlt nem bizonyítható”, amivel tulajdonképpen azt is elismerték, hogy semmit nem tudnak az erőszak természetéről, nem ismerik fel a hatásait, és egyáltalán nem áldozatközpontúak.
Pedig 2013 óta hatályban van a BTK 212/A § kapcsolati erőszakra vonatkozó törvényhelye, mely Ági esetében több lábon is megállt volna. Ez a törvény ugyanis pontosan azt szankcionálja, hogy aki az elkövetéskor vagy korábban közös háztartásban vagy lakásban a másik sérelmére emberi méltóságot súlyosan sért, megalázó és erőszakos magatartást tanúsít, vagy tőle anyagi javat von el, és ezzel őt súlyos nélkülözésnek teszi ki, vagy testi sértést, becsületsértést, személyi szabadság megsértését vagy kényszerítést alkalmaz, az magánindítványra szabadságvesztéssel büntethető. Ezt a törvényt pedig akkor lehetne jól alkalmazni, ha a hatóságok vennék a fáradtságot és képeznék magukat a bántalmazó kapcsolatok lélektanából, és így nem lennének vakok a nyilvánvalóra.
Ági ott maradt segítség nélkül egy őrült fogságában. És akkor ott történt vele valami.
„A menekülésem előtt úgy ébren tartott a rettegés, hogy három nap alatt összesen másfél órát aludtam. És a konyhában akkor megláttam önmagamat meghalni. Csak álltam és néztem, hogy összeroskadok a földre és a lelkem elszáll egy fénycsóvában. És akkor az elmémben a saját hangomat hallottam, amint azt mondja, hogy még két nap az élet. És én tudtam, hogy ez volt az a segélykiáltás, amit még az ép elmémnek fel kellett fognia, mielőtt összeomlok végleg. Olyan higgadtan fogadtam ezt, mintha egy robot lennék. Felmentem fürödni és elhatároztam, hogy most vagy soha. Mindenemet otthagytam.”
Ági lelki, érzelmi, verbális, gazdasági, szexuális és testi erőszak áldozata volt, és sokszor verték csenddel is. Gyakorlatilag az erőszak minden formáját megtapasztalta. Már lassan egy éve, hogy kilépett a bántalmazásból azon a ponton, ami a legtöbb áldozat fordulópontja: megértette, hogy ha marad, belehal.
Ma már gyógyulóban vannak az erőszakhoz láthatatlanul, de egyértelműen köthető fizikai tünetei: a hajhullás, a gyomorproblémák, az étkezési zavar, a ciszták, a derékfájás; sőt, már felhagyott az önbántással, bőrének tépkedésével is.
Visszanézve már pontosan tudja, hogy az első randin elhangzott „ragaszkodom a dolgaimhoz” mondat után menekülnie kellett volna. Vagy akkor, amikor először hallotta Zolit a volt feleségéről pocskondiázva beszélni. Minden figyelmeztető jel megvolt, és azokat mind ki is magyarázta Zoli. Manipulálta Ágit, így vonta be az ő valóságába, és így vette el az övét.
Az erőszak természetéről való tudást nagy áron szerezte meg Ági, és saját bőrén tapasztalta annak hatásait. Levelével azért keresett meg, hogy történetével figyelmeztessen és segítsen másoknak.
Soha ne bagatellizáljuk el a figyelmeztető jeleket, mert ha ezt megtesszük, könnyen eszmélhetünk arra a padlón fekve, hogy még két nap az élet – és nincs tovább.
Fotó: Adobe Stock,Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
