Észleléseim3. – Melltartó nélkül

Nagy Judit coach, tréner, egykori tévés műsorvezető őszintén és jó humorral mesél a járványhelyzet okozta tapasztalásairól. Ebben a részben például arról, hogy nem csak az ünnep és az elcsendesedés járhat hétköznapi csodákkal, de bizony a melltartó nélküli online meetingek is! 

Mindig ekkora madárkórus lakott itt? És mindig ilyen fegyelmezetlenek voltak? Hát senki sem figyel a karmesterre! Mindegyik szólam önálló identitás, az összhangra fittyet hánynak. A kakofónia nagymesterei. Este lefekvéskor azon kapom magam, hogy alig várom a reggeli koncertjüket.

Rendezetlen hallgatóságuk vagyunk. A napirend betartásában engedékenyek, olykor szabálytalanok. Ahogy telnek a hetek, a motiváció, a küzdeni akarás érzem, alábbhagy. Reggelente a testrészeim egyre nehezebben távoznak az ágyból. Ugyanakkor azt is érzem, hogy szemem, fülem, ízlelésem kiélesedik. Lesben állok és rávetem magam a megváltó örömpillanatokra. Elkapom, hogyha másodpercekre is, de feldobjon a tengerfenékről, hadd kapkodjak be egy kis friss levegőt!

Szeretem a reggelt a dugó stressze nélkül. A hétköznapi ebédeket hármasban. A tavaszt, ami most nyomot hagy a lelkemben és nem észrevétlen távozik az idei naptárból.

A rémisztő bizonytalanság absztrakt formájával barátkozom. Nem feszülök rá a struktúrára. Megengedem magamnak a szemlélődést és megbocsátom gyenge, reménytelen pillanataim.

Valóság van. A mindenhatóságmentes napok megtapasztalása. Egy munkanélküli ügyfelem szavai visszhangoznak bennem: „Most mind egyenrangúak vagyunk.”

Ugyanabban a kiszámíthatatlanságban létezünk. Fel mersz feküdni az óriás hullámokra? Megengedni, hogy az álarcaid lemálljanak? Megszabadulni a megfelelés és megjátszás rabságától és feloldódni egy fülön csípett, önfeledt pillanatban?

Ülök sokakkal egyetemben a Zoommeetingen. Melltartó nélkül. Élvezem, hogy hiába telnek az órák, nem mar a húsomba a melltartóm pántja és nem viszi fókuszom a mellkasomat gúzsba kötő, feszítő érzés.

Mert olyankor már fogalmam sincs, mi a téma és egyáltalán ki beszél, csak azon tűnődöm, hogy miért, miért kell melltartót hordani?

Tudom, tudom. Már vannak csodamelltartók, vajpuhák, leheletfinomak. De hiába néztem végig ezernyi szuper tutoriált a hogyan válasszunk melltartót-ról és hallgattam tanácsadót, meg műveltem ki magam ilyen-olyan kosarakból. No, meg van az a pénz, amiért már nem veszek melltartót… Most felszabadultan, melltartó nélkül ülök a meetingen, most én vagyok a: Lány, ki csak mell fölött látszik.

Micsoda szabadság! Rabságom ajándéka kiélesedett észlelésem, ami a sok lehúzó valóságcunamiban megemelhet. Az öröm ezernyi színárnyalatára rácsodálkozom és élvezem az egyszerűségben rejlő gyönyörűséget.

Egy szkafanderben érkező óriás virágcsokor illatorgiájában nap mint nap elveszem. Egy szülinapra fabrikált vers sorait újra és újra elolvasom. Élveztem, hogy most végre nem egymás szavába vágva mindenki a magáét mondta a családi húsvéton, mert a Zoom ezt nem engedi. Büszke vagyok magamra, hogy elengedtem a tavaszi nagytakarítást, amitől holt fáradtan csak végigvágtat rajtam általában az ünnep.

Valaki feltámadt most bennem! Egy régóta vágyott énrészem felszabadult.

Ma reggel is megváltottam a jegyet a madárkoncertre. Kávéval a kezemben beleolvadok a harmonikus disszonanciába. A trillák a múltba viszik még kábult gondolataim. Önfeledt, gond nélküli gyerekkoromba. Látom az én Drága Nagymamámat. Kirajzolódnak törékeny csontjai, ahogy elengedi erős asszonyi mivoltát, egyetlen látó szeme mosolyog, és hallom két huncut kicsi lány kérlelő hangját: Mamaaaa, mammuci, mégeccer, csak utószor, csak eccer, énekeld még el! És akkor naná, hogy nem utószor, de derekát billegetve, csípőre tett kézzel zengi, hogy mi önfeledten kacarászhassunk:

„Hej mambó, leesett a bugyi meg a melltartó!”

Fotó: Falus Kriszta.

Vélemény, hozzászólás?