Az általános iskola elvégzése után minden gyereknek döntenie kell, hogyan tanul tovább. A kérdés egyszerű lehet azoknak, akik jól tejesítenek, de a rendszer tele van hátrányos helyzetű gyerekekkel, akik többre érdemesek, de kizárólag a jegyeik és a felvételi alapján sosem jutnak be jobb intézményekbe. Pedig álmaik nekik is vannak. Ahogy esélyük is kéne, hogy legyen.
Minden 14 éves gyerek életében eljön az a pillanat, amikor döntenie kell, általános iskolás tanulmányai befejeztével hogyan is folytassa életét. Választania kell egy középiskolát, amely majd meghatározza egész felnőtt életét, hiszen itt már szakmát kell tanulnia, vagy úgy döntenie, hogy egy általános gimnáziumba jelentkezik, és csak az érettségire koncentrál.
A probléma csupán az, hogy egy 14 éves gyerek a legritkább esetben tudja eldönteni, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Bár ebben a korban már nem érzi magát gyereknek, a felnőtt életről csak nagyon halvány elképzelései vannak.
Léteznek persze olyan szabálykövető, koraérett gyerekek, akik már kicsi koruk óta tudják, hogy orvosként, pedagógusként, esetleg ügyvédként vagy közgazdászként kívánják egyszer szolgálni a társadalmat, amelybe beleszülettek. Esetleg a szülők pályaválasztása az ő életüket is meghatározza, és pályájuk választásakor a szülők példáját követik, de a többségnek fogalma sincs róla, miként élné majd felnőtt éveit.
Márpedig választaniuk kell, mert a továbbtanulás akadálya ott van előttük, ha tetszik, ha nem, ugraniuk kell.
A 14 évesek nem egyformák. Vannak, akik könnyen és jól tanulnak, így a pályaválasztás rendszerében nyitva vannak a kapuk előttük, hiszen minden iskola szívesen vesz fel jó magaviseletű, jól tanuló gyerekeket.
De mi történik a többiekkel? Mi történik a ma oly gyakran emlegetett beilleszkedés és tanulási nehézséggel küzdő vagy sajátos nevelési igényű gyerekekkel? Bár mindenki hallott róluk, kevesen tudják, mennyire széles kategória ez, hány gyereket érint, és bár papírt kapnak róla, hogy problémáik vannak, mennyire nincs megoldva a helyzetük.
Ezek a gyerekek nem feltétlenül értelmileg sérültek, nem feltétlenül vannak magatartási problémáik, nem biztos, hogy butábbak, nehezebben kezelhetőek a kortársaiknál, csak fejlődésük valamelyik területén nem illenek a rájuk húzott uniformisba. Nehezebben számolnak, nehezebben olvasnak, lassabban fog a memóriájuk, éppen ezért az általános iskolában is rosszabb jegyet kapnak. S ami nagyon fontos, számukra szinte megugorhatatlan akadály a központi felvételi.
Szonja 14 éves, örökbefogadott gyerek, három éves kora óta él a jelenlegi családjában. Valamikor, valahol az asszony, aki világra szülte, bántalmazta. Szonja akkor 2 hónapos volt. Kórházba került, megmentették az életét, ám közben hosszú perceken át volt oxigénhiányos állapotban. Sérült a rövid távú memóriája.
Egyébként Szonja átlagos gyerek. Iskolába jár, barátai vannak, éli ugyanazt az életet, amit a kortársai is. Alsós korában papírt kapott róla, hogy beilleszkedési és tanulási nehézségei vannak. Nehezen tanul, a matematikai készségei nagyon gyengék. Javasolták, hogy Szonja számára az iskola több időt, nyugodt körülményeket biztosítson a dolgozatok megírásához, és lehetőleg négyszemközt feleltessék. Emellett heti három alkalommal vegyen részt külön fejlesztő foglalkozásokon. Az átélt csecsemőkori és az örökbefogadással járó traumák miatt javasolt a pszichológusi ellátás.
A papír remek dolog, mindent leír, amire Szonjának szüksége van. Ám a papír csak javasol. Szonja viszont sajnos nincs egyedül, a kortársai között soknak van hasonló papírja más és más okból.
Ellátandó gyerek van, fejlesztőpedagógus kevés, pszichológus még annyi se. Szonja állapota marad, az iskolában ugyanannyi időt kap, mint a többi gyerek, ugyanazt, ugyanakkor kérik tőle számon, és Szonja egyre lejjebb csúszik a rendszerben, amelyben akár fejlődhetne is, mert sok területen tehetséges.
De nincs elég figyelem. Túlterhelt, fáradt pedagógusok vannak, dolgozó, napi munkájukban megfáradt szülők, és közömbös társadalom, amely csak egyet néz, Szonja jegyeit a bizonyítványban. Ezek ma négyes körül vannak, matematikából örül a hármasnak is.
Ahogy közeledik a felvételi, Szonja egyre szorongóbb, az amúgy is nehezen megtartható figyelme mind gyakrabban terelődik órákon az előtte álló ugrólécre, és egyre többször zakatol benne: „Nem tudom megcsinálni!”
A szülő már tudja, hogy nem sok esély van arra, hogy Szonja sikeres felvételit ír, így a gimnázium távolivá, elérhetetlenné válik, pedig az lenne az egyetlen út Szonja számára. Szonja grafikus szeretne lenni, vagy pedagógus, rajztanár. Szépen rajzol, szeret rajzolni, szívesen kapcsolódik ki a rajzfüzeteivel, névnapjára, születésnapjára különleges ceruzákat, festékeket, krétákat kér. Már rajzversenyeket is nyert.
De azok az iskolák, amelyek ilyen képzést nyújtanak, kérik a központi felvételi eredményét. Szonja álmodik a gimnáziumról és majd egyszer a tanárképző főiskoláról. Az álom azonban álom marad.
A mezőgazdasági technikum közel van, és nem kér központi felvételit. Szonjának fogalma sincs, mi az a mezőgazdasági technikum, nem tudja, milyen szakmát adott neki a sors. Csak azt tudja, hogy hamarosan egy másik iskolába kell majd járnia, idegen gyerekek közé, és ez az iskola nem az, amelyik közel viszi az álmaihoz.
– Ha itt érettségizek, attól mehetek majd tanárképzőre? – kérdezi bizonytalanul.
– Persze – mondom, és csak magamban fohászkodom, hogy elérje, amire vágyik.
Még emlékszem saját pályaválasztásomra. Közgazdasági szakközépiskolába küldtek, mert az szakmát ad, jobb lesz nekem, mint a gimnázium. Felnőtt fejjel, munka mellett megszereztem a bölcsész diplomámat, és ma már azt csinálom, amit szeretnék, magyart tanítok.
Szeretném, ha Szonjáé más lenne, ha valóban azt tanulhatná, amit szívesen tanul, ha egy nap legyőzve a nehézségeit azt a munkát végezhetné, amiről álmodott. Kerülőutak, fölöslegesen leküzdendő akadályok, a gyereket uniformisba kényszerítő szabályok nélkül.
Az országban ezekben a hetekben rengeteg Szonja szorong saját felvételije miatt. Vajon hány találja majd meg az álmait? És hány akadályt küzdenek majd le érte? Pedig csak jegyeik helyett a tehetségüket, vágyaikat kellene figyelembe vennünk. De ez senkit sem érdekel.
Nyitófotó: Freepik.
