Hetek óta feszült voltam attól, hogy a srácok suliba járnak. Azt éreztem, hogy bárhogyan vigyázunk, egyszerűen esélyünk sincs elkerülni a vírust. Úgyhogy megkönnyebbültem a teljes lezárás hírére, de egyszerre lett gyomorgörcsöm is: hogyan fogjuk kivitelezni a következő heteket egy elsőssel és egy negyedikessel? A film újraindult. Bezárkózunk, éppen úgy, mint csaknem egy évvel ezelőtt.
– Olgikám, sehova se menjetek a következő két hétben, most jön a tetőzés, nagyon könnyen el lehet kapni a vírust – mondta orvos rokonunk másfél hete, és én csendben pánikba estem. El is döntöttük, hogy kivesszük a srácokat az iskolából. Aztán az élet megoldotta. Egy héttel ezelőtt, pénteken délután érkezett a hír: a kisebbik fiam osztályában az egyik gyermek szülei lebetegedtek, az osztály karanténba került. Innentől a nagyobbikat se vittük. Szóval mi már egy hete belecsaptunk az online oktatásba, igaz, elég lájtosan. Mondhatnám, hogy felkészültünk a következő egy hónapra – de a mosolyom nem őszinte.
Oltári mázlink van, az elsősöm tanítónője maximálisan támogatja a családokat: a karanténtanulás első hete laza volt, főleg online feladatokkal.
Higgyétek el, én tényleg akartam! Terveztem, hogy leülök Ákival és minden nap órákon át gyakorolunk változatosan, még mosolygok is közben és figyelek arra, hogy pihenjen is, de…
Elsodort a munka, a kollégák egyéni helyzeteinek kezelése, az előkészített és a járvány fellendülése miatt egy pillanat alatt újratervezendő kampányaink, az ügyfélmunka. Az elsős pedig várt. Várta, hogy ráérjek. Addig mesét nézett, trambulinozott a kertben, és nyüstölt, hogy játsszunk.
Nem csinálta az online feladatokat egyedül. Nyilván. Hiszen a feladatokat értelmezni is kellett. Két meeting és az ebéd készítése között felcsaptuk a tabletet és a fülemen az ügyféllel feladatokat oldottunk meg. Több-kevesebb sikerrel. Ahova nagyobb odafigyelés kellett volna a részemről, azt toltuk. Egyre több dolog maradt ki, tolódott másnapra, hogy aztán sohase csináljuk meg. Én pedig feszült voltam, aztán beláttam, hogy ez így nem megy.
Időt kell adni magunknak, és most érzem csak igazán a „good enough” értelmét. Nekem, a maximalistának, van ezzel dolgom bőven. De most tényleg csak az „elég jóra” fogok hajtani, megígérem. Nem baj, ha nem lesz minden pöpec, mert nem lesz. Nem akarom még egyszer azt a szorongató érzést átélni, amit egy éve. Amikor teljesen szétforgácsoltam magam a munka-tanítás-ovissal játszás-házimunka-éjszakai dolgozás sokszögében.
Majdnem egy éve vagyunk itthon. Egy éve élünk félelemben. Egy éve nem ölelhettük meg a nagyszülőket, akik egy éve nem játszhatnak jóízűen az unokáikkal. Megszakadtak barátságok. Az izoláció miatt nem alakultak ki szerelmek. A fiatalok magukba zárkózva tanulnak, készülnek az érettségire, a felvételire. Szívszorító. Befelé fordultunk.
Egy éve nézik az otthonról dolgozó emberek a laptop mögül eléjük táruló világot: a konyha ablakát vagy egy szomszéd ház falát, a szerencséseknek egy kis zöld is jut.
Egy éve kell kussolniuk a gyerekeknek akkor is, ha betegek és otthon vannak, mert apa és anya valamelyik szobában „meetingel”. Egész álló nap. Rottyon van itt mindenki, kérem szépen, a pszichológusokhoz már alig lehet időpontot foglalni, miközben ők is csak emberek.
Az egyikük mondta, hogy szíve szerint azt kiáltaná, hogy: eléééég! Ő sem tud több segélykérést befogadni, ő is kivan, nekik is sok nehéz pillanatuk van a családban! De kenyeret kell keresni, úgyhogy hallgat. Megértőn. Óránként 10-15 ezerért. (Itt egyébként találhattok pro bono pszichológus szolgáltatást.)
Mert mi ennek az egy évnek a mérlege? Megromlott kapcsolatok, válás, emberfeletti küzdelmek a fennmaradásért. Munkanélküliek a szolgáltató szektorban, vállalkozásukat újragomboló bátor harcosok, akik csak azért sem adják fel.
Az egyik kedvencem az egy évvel ezelőtti bezárásokig sikertörténetként szereplő zebegényi hotel, Hodik Adriennék sztorija, akiknek egyik napról a másikra kellett újragondolniuk a szolgáltatásaikat.
De ne feledkezzünk meg az egészségügyi dolgozókról sem, akik méltatlan feltételekkel maradhatnak csak a szakmájukban. Emberfeletti a munkájuk, mégis kitartanak. Ezt bizonyítja a hétvégi káosz, amikor 74 ezer ember kapott értesítést a tömeges oltásról, majd arról, hogy mégse lesz. Vagy mégis. Kik voltak azok, akik mindezek ellenére egész hétvégén ott voltak és várták az embereket? Persze, hogy ők. Köszönet érte.
Amikor bejelentették, hogy bezár az ország, megkönnyebbültem. Nem mindenki gondolta így, ezt mutatja a hétvégi kilométeres sor bizonyos üzletek előtt. Pedig olyan gyorsan terjed a vírus, hogy körülbelül akkor tudod megóvni magad tőle, ha nem mész sehova. A csapatunkban is küzd éppen valaki a járvánnyal, kemény menet – innen is jobbulást kívánunk neki!
Az óvodai és iskolai bezárások hírére elöntötte az anyás fórumokat a sok dolgozó, aggódó női poszt: hogyan fognak két-három gyereket megfelelő eszköz híján egyszerre digitálisan oktatni, hova teszi a gyerekét az, akinek muszáj dolgoznia, ha nem lesz felügyelet az iskolákban? – legalább ez megoldódott, végül lett ügyelet. Kell viszont jó adag kitartás, türelem és humorérzék a mindennapokhoz…
Egy jó hírről azonban be tudok számolni az iskolás gyermekek szüleinek: felsőbb utasítás szerint ebben a pár hétben nem kell a gyerekkel megváltani a világot, nincs extra házi, nincsen százhuszonhét tantárgy, nincs szülői nyomás. Van viszont mindennap pár órában online oktatás – legalábbis a negyedikes nagyobbik fiamnál, amiért olyan hálás lettem vasárnap, ahogy megláttam a digitális órarendet, hogy majdnem elbőgtem magam. Könnyű helyzetben vagyunk, persze, mert nekünk van egy hadra fogható számítógépünk.
Az, hogy valószínűleg digitális oktatás lesz, már akkor sejtettük, amikor múlt héten csütörtökön egy teljes napig nem volt elérhető az e-kréta. Aztán ma se lehetett belépni ide, egy országnyi gyerek őszinte érdeklődését már nem bírta rendszer –, de ezek talán csak a kezdeti nehézségek.
A tanároknak péntektől hétfőig egyébként három napjuk volt arra, hogy átlássák az új platformokat, megtanulják a kezelését, meghívják a gyerekeket rá (e-mail-címet vadásztak hozzájuk még vasárnap este is). Eddig az egészségüket veszélyeztetve tanítottak, de valamiért nem szerepeltek a kiemelten fontos, beoltandók listáján. Most extra teher rakódik rájuk, de az új platformok új lehetőséget is hoznak: a srácok kivirultak attól, hogy máshogyan tanulhatnak, a tanárok pedig – legalábbis nálunk – szárnyalnak. Talán ez lesz az új világ? Szívből remélem, hogy csak átmenetileg, de nem tudhatjuk.
Már „csak” az elsőssel kell tanulni, azt pedig megoldjuk. Ha máshogy nem – rutinos versenyzőként – a tanítóképzőt befejező unokahúgom segítségével. De tudom, hogy mindenhol szerveződnek a szoros, egy-két családot összefogó játszócsapatok és tanulókörök. Van, ahol 3-4 családban cserélik folyamatosan, hogy éppen ki vigyáz a gyerekekre, hol tanulnak a srácok. Ki kell bírni, túl kell élni. Egészségesen. Végülis „csak” három és fél hetet kell kihúzni valahogy. Aztán jön a tavaszi szünet. Menni fog, ugye?
Képek: A Női váltó csapatának saját fotói.
