Nagyon úgy néz ki, hogy a magyarok jelentős része úgy gondolja, egy kisgyerek életminősége az adásvételi szerződéstől függ, s ha megtudják, hogy valaki albérletben vállal gyereket, úgy néznek rá, mintha a parkban szülné meg egy padon. Vélemény.
Amikor az egykori párommal először szóba került, hogy lassan itt lenne az ideje a gyerekvállalásnak, az ismerőseink jó része megrökönyödve nézett ránk.
Nagyjából úgy, mintha azt mondtuk volna, hogy hajléktalanként, a szomszédos parkban kívánom világra hozni a gyermekemet.
Mindezt azért, mert nem volt saját lakásunk, hanem albérletben éltünk. Nem, nem egy penészes szuterénben egy rossz hírű negyedben, hanem Győr felkapott kerületének közepes méretű, igényes lakásában.
Egyébként kifejezetten jó anyagi körülmények között, szeretetben és békességben, bár ezt a körülményt a legtöbb ember szemében felülírták rendezetlennek vélt lakáskörülményeink.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor még, jóval a világválság előtt, könnyű volt lakáshoz – és bődületes összegű hitelhez – jutni, ezért sem fért sokak fejébe, miért nem választom a kézenfekvő megoldást és adósodom el húsz évre svájci frankban. (Ez mondjuk utólag, a történtek ismeretében jó döntésnek bizonyult.)
„Albérletbe akarsz gyereket szülni???” – kaptam meg többször a kérdést.
Igen, pont oda akartam. Mert hittem, és ma is hiszem, hogy egy gyerek lelki egészségéhez szeretet és biztonság kell, nem adásvételi szerződés, és semmivel sem lesz puhább a kiságy vagy finomabb a tökfőzelék egy saját ingatlanban.
Semmivel sem hátrányosabb helyzetűek azok a francia, svéd, vagy brit gyerekek, akik bérelt lakásban nőnek fel, mint egy magyar, akinek a szülei hitelt támogatásra halmozva beleugranak a lakásvásárlásba, hogy aztán minden hónapban izzadva sakkozzanak a törlesztőrészletekkel.
Ez az eszelős hajsza a saját ingatlanért már akkor is hungarikum – vagy lehet, hogy közép-európai sajátosság – volt, aminek, értem én, történelmi gyökerei vannak.
Nálunk a siker fokmérője még mindig az, hogy harminc éves korodra van-e ingatlan a neveden – függetlenül attól, hogy te vagy a családod belerokkan-e annak megvásárlásába, törlesztésébe, fenntartásába.
De gyereket azt nem lehet csak úgy „beleszülni” az albérletbe, vagy legalábbis el kell rejteni előle a hivatalos dokumentációt, mert megáll a fejlődésben, ha megtudja, hogy nem saját tulajdonú ingatlan falaira keni a csokis pudingot.
Svédországban járva tapasztaltam először, hogy jobb helyeken – értsd, tőlünk nyugatabbra – teljesen természetes, hogy családok bérleményben laknak. Tehetős családok is, gyerekkel, sőt, több gyerekkel is. (Látszólag egészséges gyerekekkel egyébként.)
Ott kultúrája van a lakáskiadásnak, és persze van állami, önkormányzati bérlakásprogram is, amivel kapcsolatban itthon már húsz éve is arról írtam cikket, hogy igencsak időszerű lenne megvalósítani.
(Sajnos azt azóta sem sikerült kitalálni, hogy lehet ebből a műfajból rövid távon sok pénzt kivenni – nem is történt semmi előrelépés az ügyben…)
Persze ahhoz, hogy ez az életforma elfogadott és elterjedt legyen, az is kell, hogy akár nyugdíjból is kifizethető legyen egy kis lakás bérleti díja – ettől meg fényévekre vagyunk -, hogy a társadalom felnőjön ahhoz, hogy a gyerek miatt ne kerüljenek hátrányba az albérletkeresők, és persze egy párnak ne kelljen az egyikük teljes fizetését kiperkálni minden hónapban a főbérlőnek.
Nálunk fejlettebb társadalmakban már felismerték azt is, hogy
nemcsak az ingatlan kincs, hanem a mobilitás és a rugalmasság is, amely lehetővé teszi, hogy az éppen aktuális szükségleteinkhez, életszakaszunkhoz igazítsuk a lakhatásunkat.
Új munkahely, családbővülés, vagy éppen a gyerekek kirepülése – csupa olyan élethelyzet, amely indokolja a kisebb, nagyobb, vagy más helyen lévő lakásba költözést, a magyarok mobilitása azonban bizonyítottan a béka feneke alatt van. Sokan akkor is foggal-körömmel ragaszkodnak például az elavult, kifűthetetlen házukhoz – „de hát ide születtek a gyerekek, az én Józsim meg a két kezével rakta a téglát…” alapon – , ha a gyerekek kirepülése után ketten maradnak az üresen kongó, hatalmas épületben.
Pedig – mondom én, aki szerelmese a lakberendezésnek és otthonteremtésnek – a ház csak ház, a lakás csak egy lakás. Otthonná mi tesszük – tulajdonjoggal vagy anélkül.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
