Amióta megszülettek a fiaim, felütötte a fejét egy különös, nem elhanyagolható jelenség az életemben. Érzékenyebben érint a gyermeki sírás. Kihallom vagy inkább kiérzem az artikulálatlanságból a szükséget, a vágyat, a segélykiáltást, azt, ahogy a gyermek szavak nélkül kéri: figyelj rám anya, apa!
Pitner Bálint írása.
Persze nem lehetek biztos benne, hogy szeretetre vagy éppen kellő figyelemre van szüksége, természetesen előfordulhat az is, hogy csupán egy jókora hisztinek vagyok fültanúja. A lényeg ugyanaz, a figyelmemet magára vonja és én gátlástalanul hallgatom.
A minap történt velem, hogy miközben a középső csoportos fiamat sürgettem, igyekezzen az öltözéssel; a szomszéd csoportnál egy kisfiú keservesen sírt. Érzékszerveim élesedtek, fülelni kezdtem. A gyermek azt szajkózta, hogy apa kell, apánál szeretnék lakni. Az anyuka, akinek kétség kívül rosszul esett ez a mondat, dühös lett és elmondta az apát mindenféle szemétládának, majd hozzá tette: apád elhagyott engem(!), egy ilyen emberrel nem jó lakni.
Nyilván nincs tudomásom a teljes képről, de ebből az apró mozaik darabból elindult bennem a gondolatok végtelenül kanyargó labirintusa. Az anyuka tudja-e, hogy még ha igaza is van, mit árthat ezzel a gyermekének?
Mindannyian hibázunk, nincsen tökéletes szülő, ez tény. Akkor miért maradt meg ez a jelent így bennem? Mert velem is ez történt. A szüleim sokáig haragudtak egymásra, és vagy az egyik, vagy a másik szidalmait kellett hallgatnom. Megfordult a fejemben, hogy talán beleszólhatnék, elmondhatnám, hogy ez így nem helyes, de nem tettem semmit, félrenéztem. Hallgattam.
A BKV-n is gyakran megesik ugyanez, amikor utazunk és hallunk, látunk dolgokat. Ritkán merjük felvállalni a véleményünket, kerüljük a konfliktust.
Az is lehet, hogy nem is a konfliktust kerüljük, hanem az érintkezést a többi emberrel – hiszen sokszor magamat is azon kapom, hogy szemlesütve ülök a metrón. Ha véletlenül összeakad valakivel a tekintetem, elkapom és újra egy pontra szegezem, így biztosítva magamat, hogy saját, zárt páholyomban maradhassak.
Tizenéves koromban kiraboltak a metrón. Hazafelé tartottam a középiskolából, amikor két nagydarab srác elkezdte zaklatni az utasokat. Mindenki elhajtotta őket, de engem, aki a kocsi végében álltam és zenét hallgattam, megtaláltak. Talán a félelemnek és az izgatottságnak egy különös aurája vett körül, ami miatt könnyű prédának tűntem.
Szorosan elém álltak, mutatta az egyik, hogy vegyem ki a fülhallgatót a fülemből, kivettem. Közel hajolt, és csak annyit kért, hogy adjam oda az mp3 lejátszómat. Teljesen önkéntelenül mondtam nemet, mire újra közel hajolt, és azt kérdezte, meg akarsz halni?
Lenéztem és egy kés volt a kezében, aminek a pengéje a hasamnál ért véget.
Pillanatok alatt odaadtam a lejátszót, a srác visszahajtotta a pengét a nyélbe, és a kést a kezembe nyomta. Olyan volt, mintha elcseréltem volna az mp3-at egy rugós késre, ők pedig, mint akik jól végezték dolgukat, leszálltak az Árpád hídnál. Teljesen szürreális volt az egész.
A kocsi többi utasa nem csinált mást, mint amit én tettem volna az ő helyükben, félrenéztek.
Lehet, hogy bátorság kell ahhoz, hogy kimondjuk a véleményünket; és az is lehet, hogy a véleményünk jó szándékú, de nem talál megértő fülekre. Fizikailag megvédeni valakit pedig sokszor kockázatos, mert akár rosszul is kihöhetünk belőle. De néha mégis megéri megpróbálni.
Ha gyermeket bántanak, soha nem nézek félre. Máig sokszor hallani olyat, hogy egy-két pofon belefér. Pajeszhúzás, körmös, koki, ezek mind voltak és mégis rendes emberek lettünk – mondják.
Persze, lehet, hogy rendes emberek lettek, de nem ezért.
Hiszek a sokszínűségben és tisztelem az egyént, de hol van az a bizonyos határ, amikor nekem, mint idegennek, jogom van beleszólni vagy beleavatkozni egy másik ember, vagy család működésébe? Azt hiszem elmosódtak ezek a határok, és igenis ki kell állni a gyerekekért, bármi áron.
Nem szabad hagynunk, hogy a közvetlen környezetük bántsa őket. Nyilván nem ilyen egyszerű ez a kérdéskör, de az egyén jóízlésére és értékrendjére van bízva, hogy mikor és hogyan lép föl, ha másokat bántanak, akár verbálisan, akár fizikailag. Ha a szociális háló szakadozik, nekünk embereknek kell azt megfoltozni, még akkor is, ha nem a mi feladatunk lenne.
nyitókép: Pitner Bálint
2025. Május 15-én újra Női Váltó Fesztivál! A részleteket és a jegyeket itt találod!
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
