Igazi multikulti család vagyunk, ahogy manapság mondani szokás: török férj, magyar feleség és egy magyartörök-törökmagyar-világpolgár kislány. Sokszor kérdezik tőlünk, hogy telnek az ünnepek, egyáltalán telnek-e, távol a hazától, itt, egy iszlám országban.
Mindig büszkén mesélem, hogy bizony, telnek, megtartjuk a húsvétot, a karácsonyt is, nálunk szépen megférnek az iszlám világ két legfontosabb ünnepe, a ramadán és az áldozati ünnep mellett. A lányunkat arra tanítjuk, hogy több kultúrkör részesének lenni igazi gazdagságot jelent,
és ebben a gazdagságban egyik sem jobb, mint a másik, mert más értékeket hordoznak.
Az ünnepek összefonódása
Húsvétkor mindig előre kell hozni a locsolkodást, mert Törökországban a hétfő tanítási nap és munkanap. Így aztán szombatra és vasárnapra marad a tojásfestés, a húsvéti kalács megsütése, a tojásvadászat és a locsolkodás is.
A nyuszi néha bajban szokott lenni a csokinyulak és tojások beszerzésekor, hiszen itt nem kaphatók, kivéve azt a bizonyos csokitojást, amiben játék is rejlik. Ezért aztán mindig nagyon örül a tapsifüles, ha egy-egy ismerős éppen otthonról érkezik, és titokban átad neki néhány darabot. „Anya, na de a húsvét az miért húsvét? Hogy jön ide a hús?” – hangzott el az idei egyik nagy kérdés.
Mindeközben az elmúlt hetekben minden éjjel arra ébredünk, hogy a ramadáni dobosok öblös hangú hangszereikkel járják a város utcáit.
Az ütemes zajra biztosan felébred mindenki, de hisz ez a cél, még az éjszaka fel kell kelni, ha valaki tartja a ramadán hónap ideje alatti böjtöt. Ez a böjt más, mint a nagyböjt.
A muszlimok harminc napon át, napfelkeltétől napnyugtáig nem vesznek magukhoz sem ételt, sem italt, a dohányosok nem dohányoznak, és van még néhány dolog, amitől tartózkodnak. A hívők napfelkelte előtt felkelnek, megreggeliznek (ezt nevezzük sahurnak), amivel aztán ki kell bírniuk egészen naplementéig. Ez a mai napon, a mi lakóhelyünkön pontosan 6:39 és 19:41 óra közötti időt jelenti.
A hagyományos népviseletbe öltözött ramadáni dobosok még abból az időből maradtak, amikor nem voltak felhúzható órák, és az embereknek így jelezték, hogy elérkezett a sahur ideje. Naplementekor aztán, amikor felcsendül a mecsetekből a müezzin éneke, mindenki elmond egy rövid imát, és kezdetét veszi a közös, böjtöt megtörő vacsora (iftar).
Épp a böjtölésről, a megtisztulásról, az elcsendesülésről beszélgettünk, amikor a lányom kijelentette, ő ki szeretné próbálni a ramadán havi böjtöt, annak is a gyerekeknek engedélyezett, rövidített változatát.
„És azt tudtad, hogy a húsvétot megelőző nagyböjt is éppen most van? – ezúttal én tettem fel a kérdést. Bár nem ugyanaz a kettő, mégis vannak hasonlóságok közöttük”.
Megélni az ünnepeket
A lányom nagyon megörült, amikor azt hitte, idén a tavaszi magyarországi látogatásunkra esik a húsvét. Bár nem így van, de tudom, miért különleges neki a hazai ünnep: mindössze pár éves volt, amikor a nagypapa kertjében, nagyokat sikongatva gyűjtötte a tojásokat a kosarába. Nem emlékszik rá, nem emlékezhet rá, az érzés mégis megmaradt, ott más húsvét.
Sokat kell dolgoznunk azért, hogy Törökországban élve is sikerüljön minél több mindent átadni neki, megmutatni. A család segítő hozzáállása nélkül nem is menne, és ez alatt nem csak a férjem támogatását értem.
A török családunk mindig nyitott akár egy karácsonyi vacsorára, akár egy farsangi fánkra. Az otthoni családom pedig mindent megtesz, hogy ottlétünkkor a lányom a lehető legtöbb helyi szokást megtapasztalja, és minél szorosabb kötelék alakulhasson ki közte, és a másik hazája között.
Az ünnep átalakulása
Az ünnepeket másképp éljük meg, és az elmúlt időszakban ez is egyfajta metamorfózison ment át bennem. Nagyon sokáig hitegettem magam, hogy az ünnepnek valójában bennünk kell lakoznia, és legyünk bár bárhol, elő lehet hívni. Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, ez nem teljesen igaz.
A körítést meg lehet teremteni, az ünnepi vacsorát el lehet készíteni, lehet tojást festeni és karácsonyfát díszíteni, de az soha nem lesz ugyanolyan. Azért nem, mert az ittenieknek – szeressenek és tiszteljenek bennünket bármennyire is – ezek az ünnepek nem jelentenek semmit.
Nem látnom a meghatottságtól bepárásodó szemeket, senki sem gondol régen megélt ünnepi jelenetekre. Nem érzi senki a rég elhunyt rokon karácsonyi kalácsának illatát az orrában, és nincsenek jókedvvel megélt locsolkodások sem.
Együtt vagyunk ugyan, de ez a nap nem sokban különbözik a többi együtt eltöltött naptól.
Ahogy gyerekem született, és elkezdett az értelme is nyiladozni, egyre jobban be tudtam vonni az ünnepi rítusokba. Mindent, amit átadok, teljes gyermeki naivitásával képes befogadni. Ezzel pedig minden megváltozott, és az ünnepek másról is kezdtek szólni, mint megélésről.
Hiszen magocskákat hintünk el egy gyermeki lélek kertjében, amelyek szárba szöknek, majd évről évre gondosan ápoljuk, védelmezzük őket.
Az ünnep újra bensőséges lett, és azt is tudom, ő másképp éli meg, mint én. Ha pedig eljön az idő, másképp fogja tovább vinni, mint ahogy én azt valamikor megkaptam. Ez pedig csodálatos dolog, hiszen több kultúrkör részesének lenni igazi gazdagságot jelent.
Fotó: a szerző saját képei
Kiemelt kép: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
