Az Igazi férfi paradoxona

Milyen az „igazi férfi”? Ki ő? Létezik egyáltalán? Számomra és sok más nő számára az igazi férfi nem egy mítosz, nem egy szerep és végképp nem valamiféle romantikus fantáziakép. Sokkal inkább egy emberi minőség.

Vincler-Boros Viktória írása.

Most az egészséges működésű férfiakról írok, nem foglalkozom a személyiségzavarok által meghatározott, toxikus kapcsolati dinamikákkal. Sem a nárcizmusról, sem a manipulációról nem szeretnék beszélni, csak azokról a férfiakról, akik képesek partnerként jelen lenni egy kapcsolatban.

Mert szeretném hinni, hogy léteznek ilyen férfiak, csak talán ritkábban találkozunk velük, mint szeretnénk.

Az igazi férfi szerintem nem a hagyományos sztereotípiákban létezik. Nem attól férfi, hogy mennyit keres, mekkora az autója, mennyire domináns vagy milyen pozíciót tölt be. Ezek lehetnek az életének részei, de nem ezek határozzák meg az emberi minőségét.

Az igazi férfi abban mutatkozik meg, ahogyan másokkal bánik. Különösen azzal a nővel, akit szeret.

Tiszteli a nőt emberként. Nem alárendeltként, nem megmentendő lényként és nem ellenfélként tekint rá. Partnerként látja, akinek ugyanolyan joga van a véleményéhez, a döntéseihez, az álmaihoz és a határaihoz, mint neki.

Érzelmileg érett. Ismeri önmagát, tudja, mik az értékei, mire vágyik, és képes felelősséget vállalni az érzéseiért, a döntéseiért és a kapcsolataiért. Nem attól erős, hogy mindig neki van igaza, hanem attól, hogy képes belátni, ha tévedett. Tud bocsánatot kérni, meghallgatni, vitázni és konfliktust kezelni anélkül, hogy megalázna vagy megsértene másokat.

Nem fél a sebezhetőségtől. Tudja kimondani, hogy fél, bizonytalan, segítségre van szüksége, vagy egyszerűen azt, hogy szeret valakit. Nem a hangerejével, a pénzével vagy a pozíciójával teremt tekintélyt, hanem a jellemével. A szavai és a tettei összhangban vannak.

Nem versenytársat lát a nőben, hanem társat. Nem akar uralkodni rajta, de nem is akarja, hogy uralkodjanak felette. Képes egyenrangú kapcsolatban élni, mert tudja, hogy a szeretet és a tisztelet nem a hatalomból, hanem az érettségből fakad.

És talán ez a legfontosabb: Az igazi férfi nem azért bánik jól a nővel, mert nő, hanem azért, mert ember.

A mellette álló nő nem kevesebbnek, hanem többnek érzi magát. Nem kisebbnek, hanem egyenrangúnak. Nem birtokoltnak, hanem szeretettnek.

A szimmetrikus kapcsolat

Sok nő valójában nem tökéletes férfit keres, hanem egyenrangú partnert. A kettő nem ugyanaz. Az egészséges kapcsolat alapja ugyanis nem a tökéletesség, hanem a szimmetria.

A szimmetrikus kapcsolat olyan kapcsolat, amelyben a felek egyenrangúak, még akkor is, ha nem mindenben egyformák. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanannyit keresnek, ugyanazok az erősségeik vagy pontosan fele-fele arányban osztják meg az élet minden terhét. Sokkal inkább azt jelenti, hogy egyikük sem áll a másik felett vagy alatt.

Kölcsönösen tisztelik egymást. A fontos döntéseket együtt hozzák meg. Megosztják a felelősséget, támogatják egymást, miközben megőrzik saját személyiségüket és önállóságukat.

Egy ilyen kapcsolatban nem az a kérdés, hogy „ki viseli a nadrágot”, hanem az, hogyan tud két felnőtt ember egymás mellett állni úgy, hogy egyikük sem magasodik a másik fölé.

Martin Buber gondolata nyomán ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a másikat nem eszközként, hanem teljes értékű „Te”-ként látjuk.

Nem két fél ember alkot egy egészet. Hanem két egész ember választja egymást nap mint nap. Ez azonban sokkal nehezebb, mint elsőre hangzik.

Egy aszimmetrikus kapcsolatban gyakran egyszerűbb a helyzet. Az egyik dönt, a másik alkalmazkodik. A szerepek világosak, a hatalmi viszonyok egyértelműek. Egy szimmetrikus kapcsolatban viszont nincs főnök. Van helyette kommunikáció. Sok kommunikáció. Olykor fárasztó mennyiségű kommunikáció.

Itt nem működik az, hogy „én megmondom, te pedig alkalmazkodsz”. Itt újra és újra egyeztetni kell. Figyelembe kell venni a másik szempontjait. Képesnek kell lenni kompromisszumot kötni úgy, hogy közben egyik fél se veszítse el önmagát. El kell viselni a különbözőséget. Mert egy egyenrangú partner nem mindig azt akarja, amit mi.

Az érettség egyik fokmérője talán éppen az, amikor valaki képes azt mondani:

„Nem értek veled egyet, de tisztelem a véleményedet.”  Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik.

A szimmetrikus kapcsolatok egyik legnagyobb kihívása az ego kezelése. Hiszen amíg a saját értékünket abból vezetjük le, hogy erősebbek, okosabbak, sikeresebbek vagyunk a másiknál, addig az egyenrangúság folyamatos fenyegetésnek fog tűnni.

Mit kezd egy férfi azzal, ha a párja többet keres? Mit kezd azzal, ha bizonyos területeken intelligensebb, műveltebb vagy kompetensebb nála? Mit kezd azzal, ha a nő határozott, önálló és nincs szüksége arra, hogy valaki megmentse?

Sok férfi ilyenkor nem a nőtől fél valójában, hanem a saját bizonytalanságával találja szembe magát.

Az érzelmileg érett férfi azonban nem versenytársat lát a partnerében. Társat lát benne. Nem a másik fölé akar emelkedni, hanem mellette akar állni.

A felelősséget sem lehet áthárítani. Egy egészséges kapcsolatban nincs állandó bűnbakkeresés.

Ott mindkét félnek fel kell tennie a kérdést: „Én mit tettem hozzá ehhez a helyzethez?”

Ez gyakran fájdalmas önismereti munka. De nélküle nincs fejlődés. A szimmetria nem azt jelenti, hogy minden pillanatban minden egyenlő.

Az élethelyzetek változnak. Vannak időszakok, amikor az egyik fél több támogatást nyújt, és vannak időszakok, amikor a másik. Betegség, gyermekvállalás, tanulás, munkahelyváltás vagy életkrízis idején az egyensúly természetes módon elmozdul.

A lényeg nem az, hogy minden pillanatban pontosan ugyanannyit adjunk. Hanem az, hogy a kapcsolat hosszú távon az egyensúlyra törekedjen.

Ahhoz azonban, hogy mindez működjön, szükség van valamire, ami sok ember számára ijesztő, a sebezhetőségre.

Egy férfinak is képesnek kell lennie kimondani, hogy „Félek.” „Bizonytalan vagyok.” „Szükségem van rád.” „Ebben segítségre van szükségem.” „Szeretlek.”

A hosszú távú, boldog kapcsolatokban nem lehet örökké szerepek mögé bújni. Nem működik jól az, hogy „Erről nem beszélek, mert férfi vagyok”. vagy „Ezt neked kell megoldanod, mert nő vagy.”

Egy egészséges kapcsolatban a kapcsolat minősége fontosabb, mint a hagyományos szerepelvárások. És talán ez a legnagyobb kihívás. Egy ilyen kapcsolat két érett személyiséget kíván. Nem tökéletes embereket. Hanem olyanokat, akik képesek fejlődni, önreflexiót gyakorolni és időnként félretenni az egójukat.

A jutalma azonban óriási. Egy olyan kapcsolat, amelyet nem a hatalom, a függés vagy a szerepek tartanak össze, hanem a kölcsönös tisztelet, a bizalom és a szabad választás.

Ahogy sok párterapeuta fogalmazna, egy ilyen kapcsolatban nem az a kérdés, hogy „ki nyer?”, hanem az, hogy „hogyan nyerhetünk mindketten?”

Miért olyan ritka az „Igazi férfi”?

Ha ilyen férfiak léteznek, akkor miért találkozunk velük mégis olyan ritkán?

A válasz egyszerű is, meg összetett is.

Mert a legtöbb férfit nem erre nevelik. A patriarchális kultúrában, amelynek mindannyian a részei vagyunk, a fiúkat gyakran arra tanítják, hogy ne sírjanak, ne mutassanak félelmet, ne legyenek sérülékenyek, és minden helyzetben legyenek erősek. „Ne hisztizz, nem vagy te lány!” , „Katonadolog.”, „Légy férfi!”, „Szedd össze magad!”

Valószínűleg minden férfi hallotta már ezeket a mondatokat. A baj az, hogy a legtöbben el is hiszik.

A probléma nem az erővel van. Hanem azzal, hogy egy idő után a férfi nemcsak mások előtt rejti el az érzéseit, hanem saját maga elől is. Pedig az érzelmi érettség egyik legfontosabb feltétele éppen az, hogy felismerjük, mit érzünk, és képesek legyünk felelősséget vállalni érte.

A patriarchális gondolkodás ráadásul gyakran a teljesítményhez köti a férfi értékét. A státuszhoz, a pénzhez, a tekintélyhez, a dominanciához és a kontrollhoz.

Sok férfi úgy nő fel, hogy tudat alatt azt tanulja meg: „Ha nincs kontrollom, kevesebbet érek.” Csakhogy egy szimmetrikus kapcsolatban nincs szükség dominanciára. Ahhoz belső biztonság kell. A férfiak világa ráadásul tele van láthatatlan függőségekkel.

Van, aki az alkoholban keres önbizalmat. Van, aki cigarettával csillapítja a szorongását. Van, aki a pornóhoz menekül. Van, aki folyamatos teljesítménykényszerben él. Mások újabb és újabb hódításokkal próbálják betömni az önértékelésükön tátongó réseket.

Ezek a megoldások pillanatnyi megkönnyebbülést nyújtanak ugyan, de nem oldják meg a problémát. Csak elterelik a figyelmet arról, amivel valójában szembe kellene nézni.

A közös bennük az, hogy ugyanazt próbálják elkerülni, a találkozást önmagukkal.

Az érés folyamata ezért rendszerint nem látványos. Kudarcokon, veszteségeken, csalódásokon és önvizsgálaton keresztül vezet. És ekkor jelenik meg valami, amit sokan félreértenek. A fegyelem. Nem mint önsanyargatás, nem mint merev szabályrendszer. Hanem mint tudatos döntés.

Az érett férfi rá fog jönni, hogy a motiváció kiszámíthatatlan. Vannak napok, amikor jelen van és vannak napok, amikor nincs.

Nem lesz mindig kedve dolgozni magán. Nem lesz mindig kedve végigbeszélni a konfliktusokat. Nem lesz mindig kedve felelősséget vállalni.

Ennek ellenére mégis megteszi. A pszichológia ezt önszabályozásnak nevezi. Annak képességét, hogy a rövid távú vágyak helyett a hosszú távú célokat válasszuk. Nem azért, mert könnyű. Hanem azért, mert tudjuk, milyen emberré szeretnénk válni.

A modern világ a kényelmet kínálja, az azonnali örömöt, jutalmat. A könnyebb utat.

A fegyelem ezzel szemben első pillantásra korlátozásnak tűnik, valójában azonban szabadságot teremt. Szabadságot a rossz szokásoktól, a függőségektől, a halogatástól. Az impulzusaink diktatúrájától.

És itt érkezünk el az Igazi férfi paradoxonához.

A társadalom gyakran azt sugallja, hogy a férfiasság a dominanciáról szól. Minél keményebb, minél sérthetetlenebb és minél erősebb valaki, annál férfiasabb. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezője. A valódi erő nem abban rejlik, hogy másokat uralunk. Hanem abban, hogy képesek vagyunk uralni önmagunkat.

Nem abban, hogy elrejtjük a félelmeinket. Hanem abban, hogy szembe merünk nézni velük. Nem abban, hogy mindig nekünk van igazunk. Hanem abban, hogy képesek vagyunk tanulni. Nem abban, hogy soha senkire nincs szükségünk. Hanem abban, hogy merünk kapcsolódni másokhoz.

Az érzelmi érettség valójában ott kezdődik, amikor a férfi képes kilépni a szerepelvárások börtönéből, és feltenni magának a kérdést: Ki vagyok én valójában, ha nem kell folyton erősnek, tökéletesnek vagy dominánsnak mutatkoznom?

Az erre adott őszinte válasz gyakran sokkal közelebb viszi őt a valódi férfiassághoz, mint bármilyen hagyományos szerepelvárás.

Mert az igazi férfi nem a mások fölött megszerzett hatalomból építi fel az identitását, hanem abból a csendes belső erőből, amely képessé teszi arra, hogy önmaga legyen.

Végezetül pedig…

Kedves Uraim, számunkra nagyjából ezt jelenti az „Igazi férfi”.

Nem a dominanciát. Nem a tévedhetetlenséget. Nem a sérthetetlenséget, hanem azt a férfit, aki elég bátor ahhoz, hogy önmaga legyen. Aki képes fejlődni. Képes szeretni. Képes felelősséget vállalni. Képes egyenrangú partnerként kapcsolódni.

Persze nem állítom, hogy minden nő ugyanazt keresi, ahogyan azt sem, hogy ezeknek a tulajdonságoknak minden férfi maradéktalanul megfelel. A tapasztalatom mégis az, hogy az igazán érett, kiegyensúlyozott férfiakban van valami közös: képesek önmagukra reflektálni, tanulni a hibáikból, és felelősséget vállalni a saját működésükért.

Szerencsés helyzet, ha valaki ilyen mintákat hoz otthonról. De akik nem kapták meg ezt az örökséget, azok előtt is nyitva áll az út. Az önismeret, az önreflexió és a tudatos fejlődés képessége nem kiváltság, hanem DÖNTÉS.

Talán ezért találkozunk ritkábban ilyen férfiakkal, mint szeretnénk. Nem azért, mert nem léteznek. Hanem azért, mert azzá válni nehéz. Mert a legnagyobb győzelmeket nem a világ felett, hanem önmagunk felett aratjuk.

nyitókép: freepik

---