A kamaszkorra tekinthetünk úgy is, mint egy tanulási folyamatra, amelytől mi is többek lehetünk, vallja Fehérpataky Balázs konfliktuskezelési tréner, az MCC Fiatal Tehetség Program (FIT) vezetője. Állítja, máshogy fogunk nézni a kamasz gyerekünkre, ha megértjük, milyen fizikai változások zajlanak benne.
- A kamaszkor felszínre hozza azokat a kérdéseket, amiket a kisgyerekek csodálata eltakart előlünk.
- A jó szülőség alapja az önismeret, ehhez azonban tudnunk kell visszajelzést kérni és fogadni.
- A gyereknevelés jó esetben hasonlít a focipályához és alkalmazunk kell a jóvátétel gyakorlatát is.
- Csak azokba a konfliktusokba érdemes beleállni, amelyek valóban fontosak.
- Ha gyakran beleragadunk egy-egy konfliktusba, érdemes elkezdeni tanulgatni más konfliktuskezelési sémákat.
- Nem pusztán a mi felelősségünk, hogy milyen emberré, felnőtté válik a kamasz gyerekünk.
– Azzal kezdte a családi konfliktuskezelésről szóló előadását, amit a Mathias Corvinus Collegium FIT Program vezetőjeként kiskamasz gyerekek szüleinek tartott, hogy a hatodik-heteik osztályosok a legrosszabbul viselkedő korosztály az iskolákban…
– Igen. Az tapasztalatunk sokunknak, pedagógusoknak, hogy kiskamaszkorban tudnak a gyerekek talán a legkezelhetetlenebbül viselkedni. Az iskolában ilyenkor már nagyon otthon érzik magukat, összeszoktak, próbálgatják egymás között magukat, keresik a helyüket a közösségben.
Míg a serdülőkor előtt a gyerekek vonatkoztatási pontjai és mintái a felnőttek, és elsősorban a tanító néni és a szüleik elismerését és figyelmét akarják kivívni, felsőben már nem nekünk, hanem „egymásnak játszanak”.
– Elhangzott, hogy a gyerekekben ilyenkor lezajló változásokkal a legtöbb szülő sincs tisztában.
– A serdülőkor elején olyan agyi, hormonális, fizikai változásokon mennek keresztül a gyerekek, amelyek az ő számukra is újak, nagyon gyorsak és ijesztők.
Ezért érdemes a serdülő gyerekeinkre úgy ránézni, hogy éppen elég bajuk van nekik saját magukkal is, miközben serdülnek, és nem azért csinálják, amit csinálnak, hogy minket bosszantsanak.
Nekik önmagukkal, az önmagukban végbemenő változásokkal birokra kelni, azt kezelni, ami elképesztő kihívás. Elég, ha csak arra az óriási hormonbombára gondolunk, ami az agyukat éri ilyenkor.
– Miközben nem értik, hogy mi történik bennük, és valljuk be őszintén, mi szülők sem nagyon…
– A serdülőkor küszöbére az emberi agyban nagyjából hasonlóan fejlettek az érzelmekért és a gondolkodásért felelős területek. Aztán serdülőkorban jön egy nagy ugrás: a limbikus rendszer, az agyterületnek azon része, amely az érzelmekért felel, hirtelen megnő, miközben az azt körülvevő cortex, a szürkeállomány, amely segít kontrollálni az indulatainkat, nem követi le ezt a gyors növekedést.
Nekünk pedig meg kell értenünk, hogy az a fajta érzelmi szabályozás, amit mi, felnőttek elvárunk saját magunktól és egymástól, az egy gyerektől nem várható el.
Normális, hogy ő még nehezen tudja kezelni az érzelmeit, majd csak a húszas évei elejére, közepére éri el biológiailag is az ehhez szükséges érettséget. Ha ezt megértjük, teljesen máshogy fogunk tekinteni a kamaszunkra.
– Ez nemcsak pszichésen, hanem fizikailag is megterhelő a kiskamasznak?
– Igen, és ebben rendesen el is fárad.
Amikor hazaér az iskolából, leveti magát az ágyra azzal, hogy fáradt, és két órán keresztül csak fekszik vagy a telefonját nyomkodja, akkor nem lusta, hanem tényleg fáradt.
Közben pedig éppen növekszik a szervezete, az agya, mindene. De ez annak idején velünk is így történt, csak éppen a legtöbben hajlamosak vagyunk nosztalgikusan visszaemlékezni a kamaszkorunkra. A nagy barátságokat, bulikat szívesen emlegetjük fel, miközben elfelejtjük azokat a harcokat, küzdelmeket, érzelmi hullámvasutakat, amiken magunk is keresztülmentünk.
Mert valljuk be, a kamaszkornak mindannyiunk számára voltak pokoli érzelmi élményei, időszakai.
Ehhez képest, ha valakinek felnőtt korában jó a kapcsolata a szüleivel, akkor hajlamos ezt az egyébként jól működő kapcsolatot visszavetíteni a múltba, miközben valószínűleg akkor messze nem volt idillikus a dolog…
„Megpróbáljuk másképp, de minta nincs előttünk”
– Sok szülőnek még azt is nehéz megemésztenie, hogy most már korábban kamaszodnak a gyerekek. Én például azt gondoltam, hogy ráérek majd a lányom 12-13 éves korában foglalkozni a kamaszodással, erre a tizedik születésnapját sem várta meg vele…
– Azt gondolom, hogy a mostani, tehát a ’70-es, ’80-as években született szülőknek már nem kellene annyira meglepődniük az úgynevezett akceleráció – a biológiai vagy mentális érés felgyorsulásának – jelenségén, hiszen valójában mi voltunk az első olyan generáció, amelyet ez érintett.
– Igen, de mi átmeneti generáció vagyunk: még könyvespolcok alatt nőttünk fel, de már mobillal a kezünkben élünk…
– Erre mondják azt a generációkutatók, hogy mi vagyunk az a nemzedék, akit a szülei is elküldenek a fenébe, meg a gyerekeik is. 😊 Mi már érzékenyek vagyunk a gyerekeinktől érkező visszajelzésre, miközben nekem – 1974-ben születtem – még az volt a természetes, a gyerek nem ad visszajelzést a szüleinek, és nem kérdőjelezi meg a döntéseiket. Nem kérdezték meg például, hova menjünk együtt hétvégén – azt ők, felnőttek eldöntötték.
— Tulajdonképpen a mi nemzedékünk most tanulja ezt a mai, újfajta szülőséget, nem?
– Pontosan. Tudjuk, hogy nem akarjuk úgy csinálni, mint a szüleink, de azt még nem, hogy hogyan csináljuk.
Mi vagyunk az elsők, akik megpróbáljuk másképp, de minta nincs előttünk.
Ránk zuhannak a kérdések
– Említette, hogy a kiskamaszkor az az időszak, amikor a szülők egyre inkább háttérbe szorulnak, amit mindenki tapasztal, de arról keveset beszélünk, hogy a szülőben ez milyen érzéseket kelt. Normális, ha ezt válságként éljük meg?
– Teljesen normális. A serdülőkort megelőző tíz-tizenvalahány évben a gyerek számára a szülő gyakorlatilag félisten pozícióban van. Feltétlen szeretetet és csodálatot kapunk tőle, ami segít bennünket átlendíteni egy olyan életszakaszon, amikor sok problémánk és kérdésünk adódhat.
Az átlendítés azonban azt is jelenti, hogy a gyerekeink csodálata eltakarja előlünk a valódi kérdéseinket.
Eltelik ez a 10-15 év – attól függ, kinek hány gyereke van -, amikor a gyerekeink odavannak értünk, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nincs ott mellettünk az az egy-két-három személy, akitől feltétlen ragaszkodást kaptunk, és igazolást arról, hogy az életünk erőfeszítései értelmesek.
Akkor hirtelen ránk zuhannak azok a kérdések, amelyek addig is jelen voltak, csak el voltunk foglalva azzal, hogy játszótérre hordtuk a gyerekeket…
Ott állunk a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mit érek én, miért csinálom, amit csinálok, kinek vagyok fontos.
Elkezdődik a szerepkeresés: eddig az volt a szerepem, hogy apa vagy anya vagyok, és ez 80 százalékban ki is töltötte az önmagamról kialakított képet, de ez egyszer csak megkérdőjeleződik…
– Ilyenkor alakulnak ki menetrendszerűen a házassági válságok, nem?
– Ilyenkor jönnek elő a személyes válságok, amelyekből aztán következnek a párkapcsolati válságok is. Önmagamra nézek, és eddig tudtam, hogy ki vagyok – apa vagy anya -, most meg már, hogy szülőként egyre kevésbé vagy máshogy van rám szükség, nem egészen tudom, ki vagyok én.
Előtolulnak a kérdések: ki ez itt mellettem? Mennyire vagyok önmagam a saját identitásomban? Milyen mértékben határozom meg magam, mint partner, mint társ?
Ezek azok a kérdések, amelyeket eddig ellepleztük magunk elől az egész embert kívánó szülői feladatainkkal.
A kamasz tükröt tart elénk
– Nekem az eddigiekből az jön le, hogy a jó szülőség, vagy inkább az „elég jó szülőség” alapja az önismeret.
– Ez így van, és ennek elérésében a legegyszerűbb módon a hozzánk közel álló emberek segíthetnek, ha hajlandók vagyunk tőlük visszajelzést kérni és elfogadni. Ritkán megy oda az ember az élete párjához, a kamasz gyerekéhez, vagy a szüleihez azzal, hogy „figyelj, te milyennek látsz engem?”, pedig megéri. Még akkor is, ha kellemetlen, amit hallunk.
Persze tudatosítanunk kell, hogy nem az igazságot kapjuk majd az illetőtől, csak annak egy darabját, de azt, hogy milyen hatással vagyok rá, senki mástól nem fogom megtudni.
– Igaz akkor, hogy a kiskamasz tükröt tart a szülőnek és szembesíti a hiányosságaival?
– Igen, ezért is olyan kellemetlen. Igaz, ez a tükör torz, mert a gyerek nyilván a saját perspektívájából fog visszajelzést adni. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, hogy bárki ad nekünk visszajelzést, az nem az igazság lesz rólunk, hanem az igazságnak egy része. De meg kell hallanunk, amit mond és kezdenünk kell vele valamit, mert nekünk ő fontos.
– Neked négy gyereked van. Van olyan univerzális módszer, ami mindegyiknél működött?
– Nincs.
– Erre mondta Ranschburg Jenő, hogy lehet könyvből gyereket nevelni, csak minden gyereknek saját könyve van… De azért gondolom, az olyan alapelvek, mint a következetesség, mindenkinél működnek.
– Igen, de mit jelent a következetesség: azt, hogy ragaszkodom a saját hibámhoz, rossz döntésemhez, vagy hogy kiszámítható, de tág kereteket adok? A legfontosabb, hogy
legyen a gyereknek tág tere, amelyen belül kinyilváníthatja a véleményét és az érzelmeit, de közben legyenek világos és stabil határok.
És az átlépésüknek nagyon világos, arányos és viselhető következményei. Én egyébként a focipályához szoktam ezt hasonlítani, ahol ugyanez a helyzet.
Az is nagyon fontos, hogy a szabályszegés következményeinek legyen felszabadító ereje.
Sajnos a szótárunkból kiveszőben van a jóvátétel fogalma, pedig az felszabadító a konfliktus minden szereplője számára. Ha elrendeztük a problémát és jóvá tettem, tiszta lappal indulhatok és újra teljes jogú tagja lehetek annak a kapcsolatrendszernek, közösségnek, amelyben a hibát elkövettem.
Érettebb kapcsolat jöhet
– Beszéltünk róla, hogy hogyan dolgozza fel a szülő a kiskamasz gyereke változásait, hogy itt van ez a pár éves időszak, amit túl kell élni. Folyamatosan tudatosítani kell, hogy ennek egyszer vége lesz?
– Én óva intek mindenkit attól, hogy pusztán túlélni akarja a kamaszkort! Ne a végét várjuk, mert azzal a gyermekeink kirepülését is várjuk. Inkább találjuk meg a közös örömöket, kapcsolódási pontokat, így a serdülő, a világra rácsodálkozó, az érzelmeiről lassan már beszélni tudó gyermekünkkel érettebb kapcsolatba kerülhetünk.
Használjuk ki a lehetőséget, hogy kapcsolódhatunk hozzá, mert később már nem lesz igénye ilyen intenzitású kapcsolatra, és nem tudhatjuk, hogy ez az időszak meddig tart!
– Konfliktuskezelési trénerként voltak nagy ráébredéseid a saját gyermekeid kapcsán?
-Voltak, vannak nálunk is visszatérő konfliktusok. Volt azonban egy pont, amikor rájöttem, hogy bizonyos dolgokon nem akarok folyamatosan veszekedni, és inkább elengedtem a problémát.
Úgy döntöttem, hogy inkább szeretném magam jól érezni vele, közös élményeket szerezni, mielőtt felnő.
Ezért mondom, hogy azokba a konfliktusokba érdemes beleállni, amik fontosak, és fel kell tenni a kérdést, hogy mondjuk az, hogy összepakoljon a szobájában, tényleg annyira lényeges-e, hogy megérje folyton veszekedni miatta.
Hozzátenném, a szoba és a rendrakás, különleges szituáció:
a serdülő kicsi saját szobája szinte a pszichéjének kiterjesztett tere, óvatosan nyomuljunk bele!
Szálljunk le a magas lóról!
– Ha már a visszatérő problémákról volt szó: a mondás szerint csak a hülye várja azt, hogy más eredményt kapjon, miközben mindig ugyanazt csinálja. Ezek szerint időnként felül kell vizsgálnunk a konfliktuskezelési módszereinket?
– Mire felnövünk, mindannyiunknak kialakulnak a konfliktuskezelési sémái, amelyekkel hosszú időn keresztül elértük a céljainkat. Na, ezeket egy kamasz képes teljesen felborítani. A jó hír az, hogy többféle konfliktuskezelési módszerre vagyunk alkalmasak, ha felmérjük, melyek az erősségeink és milyen lehetőségek vannak.
Ez nem agysebészet, akár az interneten is felmérhetjük, melyik csoportba tartozunk, például a közismert Thomas Kilmann teszttel.
Ha gyakran beleragadunk egy-egy konfliktusba, érdemes elkezdeni tanulgatni más, számunkra kevésbé komfortos sémákat és legközelebb egy kicsit máshogy reagálni.
Egyébként a gyerek számára is jó tanulási folyamat, ha látja, hogy az apja vagy az anyja különbözőképpen tudja megközelíteni ugyanazt a problémát. „Ötször mondtam el neki, de még mindig nem érti!”, halljuk gyakran. Lehet, hogy azért nem érti, mert ötször ugyanúgy mondtam el neki…
– Lehet ezek szerint úgy is hozzáállni a küzdelmes kamaszkorhoz, mint egy tanulási folyamathoz, amely által mi, szülők is többek lehetünk? Hogy ha leszállunk a magas lóról, az lehetőséget ad, hogy magasabb szintre lépjünk önismeretben, kommunikációban?
– Igen, és ezen a magas lovon nemcsak azért ülünk, mert hatalmi pozíciót élvezünk szülőként, hanem azért is, mert úgy gondoljuk, a mi felelősségünk a gyermek egész életét, egész személyiségét meghatározni és megfelelő irányba terelni. Én nagy örömmel veszem le mindnyájunk válláról ezt a terhet.
Nem pusztán a mi felelősségünk, hogy milyen emberré, felnőtté válik a kamasz gyerekünk.
Sok elmérgesedő szülő-gyermek konfliktus abból a félelemből ered, hogy a szülő úgy érzi, feltétlenül kontrollálnia kell.
– De hát minden azt sugallja, hogy veszélyes a világ, és ezerféleképpen félrecsúszhat egy gyerek élete!
– A világ veszélyes és mindig is az volt, mégis generációk nőttek föl benne. Hozzátenném azért, hogy mi itt, Magyarországon elképesztő biztonságban élünk. Háborús övezetekben is fel kell nevelni a gyerekeket, és bár lehet, hogy a világ veszélyes hely, a mi otthonunk az egyik legkevésbé az. Azzal pedig nem teszünk jót sem magunknak, sem a gyerekünknek, ha az égvilágon mindentől mi magunk akarjuk megvédeni őket.
– A kiskamaszok még gyerekek, de magukat már nagyon nem annak látják. Mennyire lehet, érdemes egy 10-12 éves gyerekkel partnerként tárgyalni, ahogy ő azt elvárja?
– Érdemes partnerként kezelni, még ha nem is csak sikereink lesznek ezen az úton, már csak azért is, mert tőlünk tanulja meg a gyermekünk, hogyan kell valakit komolyan venni, valakinek a szavaira vagy az érzelmeire odafigyelni. Tehát nem csak én kezdek el odafigyelni a gyermekeim érzelmeire, hanem közben ő is tanulja, hogy ez mit jelent. És ebben lehet hibázni, lehet, sőt kell is bocsánatot kérni a gyermekünktől is, nem kell félteni ettől szülői tekintélyünket. És utána lehet újrakezdeni.
Nyitókép: AdobeStock
portré kép: Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
