Könnyű léptekkel közelítettem a schwechati repülőtér barcelonai beszállókapujához. Eszembe jutott, hogy ott pihen a vision boardom a laptoptáskámban – rajta a Güell Parkkal –, amit január elsején eszkábáltam, még nem sejtve, hogy tényleg sikerülni fog a nagybetűs spanyol út… Másodszor indultam neki a pet-sitterkedésnek. Ezúttal két kiskutyának vagyok az ideiglenes gazdája, egy magazinba illő villa vendégházában, amit a híres Penedès borvidék mámorító szőlősorai ölelnek szorosan.
Legelső alkalommal Chardonne-ban, a Genfi-tó partjához közeli, hegyvidéki faluban kóstoltam bele a pet-sitterkedés izgalmaiba. A kéthetes út olyan jól sikerült (erről itt írtam), hogy újabb löketet adott a következő kaland felkutatásához.
Ismét a Nomador nevű oldalt hívtam segítségül, ahol a kisállat-, illetve háztulajdonosok ezernyi hirdetése között keresgélhetünk. Rá is bukkantam egy csodaszép, minimalista villára, amelynek a tulajdonosai két csivavájuk – Mia és Minnie – mellé kerestek ideiglenes gazdit.
A svájci út tervezéséhez egészen hasonló volt a két hónapos, katalán kiruccanás előkészítése: egy hosszabb videóhívás a hostokkal, néhány üzenet a pontosításra, repjegyvadászat, pakolászás, és persze megbizonyosodni arról, hogy minden munkámat el tudom majd látni 2000 kilométernyi távolságból.
Élmények is oldhatják a szabadúszó-szorongást
Az talán külön cikket érdemelne, hogy ilyenkor érzem igazán, hogy a nem kevés kihívás, amivel szabadúszóként találkozom (legyen szó „katásból átalányadózóvá” aggályokról, imposztorszindrómáról és hasonló szépségekről), egytől egyig megéri. Hiszen ezek általában kézbe vehető helyzetek,
a legmélyebb pontokért pedig kárpótolnak azok a pillanatok, amikor meglátom a Genfi-tó őszi csillogását, vagy amikor Cavával koccintok egy lenge ruhában januárban.
Most viszont inkább arról mesélek, milyen benyomások értek az első napokban a napfénnyel, olajfaligetekkel, murvafürttel, és persze a penedèsi szőlőtőkékkel szabdalt faluban, a környékbeli helyeken, valamint az itt élő emberekkel kapcsolatban.
A hostom humora zseniális!
Persze nem mondom, hogy egy grammnyi ijedtség sem futott át rajtam, amikor a reptérre érkezve azzal viccelődött, hogy előre üljek az autóban, mert hátul vannak a hullák.
Be is villant, amit édesapám mondott az út előtt: „merész vagy, hogy ezt bevállalod”.
Lehet, hogy tényleg merészségről van szó, de az is lehet, hogy szimplán (naivan?) jót feltételezek az emberekről. Az viszont biztos, hogy az előző solo utazásaim jó adagot adtak a „bármi történik, meg fogom valahogy oldani” meggyőződésből.
A feladatokról dióhéjban
A pozitív attitűd mellett a felelősségvállalást is muszáj megemlítenem: két, korábban nem ismert kutyáról gondoskodni, akiket családtagként szeretnek, nem kis vállalás.
A velük való törődésen, időtöltésen, játszáson túl a villával is van pár kisebb teendő: például körbevezetni néhány jövőbeni bérlőt, vagy épp beüzemelni a medencetisztító robotot.
Szerintem ez nem nagy ár azért cserébe, hogy house-sitterként – a klasszikus, hotelben megszállós utazásokhoz képest – teljesen más szemüvegen keresztül fedezhetem fel a helyi kultúrát.
Reszelt paradicsomos kenyér vs. Erős Pista
A megérkezés pillanatához visszatérve, a hostom egyből bemutatott a feleségének, elkezdett körbevezetni, majd asztalhoz ültünk egy üveg fehérbor, csipegetnivalók és reszelt paradicsomos kenyér (pa amb tomàquet – egy tradicionális katalán étel) társaságában.
Megbeszéltük, hogy mivel fog telni a következő pár nap, amíg el nem utaznak:
alaposabban körbemutatják a villát, a kertet és a vendégházat, elvisznek bevásárolni, sőt rögtön az első napra meghívták a baráti körüket, hogy megismerjem őket és társaságra leljek a következő hetekben.
Minden így is volt, sőt olyan jól sikerült a barátokkal töltött délután, hogy rögtön terveket szőttünk a következő találkozókra. Igazi színes, nemzetközi csapat jött össze, és több homlokra csapás is történt, hogy „mennyire kicsi a világ”.
Az egyik katalán srácnak például magyar az exbarátnője és jókedvűen emlegette, hogy mennyire ízlett neki az Erős Pista.
Ha az év első napján, vision board készítés közben valaki azt mondta volna nekem, hogy pár hét múlva a magyar paprikáról fogok diskurálni a mediterrán napsugarak alatt, lehet, hogy kételkedve elnevetem magam. Pedig mennyire igaza lett volna!
Kőről kőre épített életek
A barátokon túl a szomszédoknak is bemutattak a hostok, akik szintén nagy kíváncsisággal, befogadással és mosollyal köszöntöttek.
Az egyikőjük azóta át is hívott vacsorázni az egyetemista lányával közösen, akire büszke pillantásokat vetett, amiért gördülékeny angollal beszélgetett velem. (Már többen is panaszkodtak az angolnyelv-oktatásra, amióta itt vagyok. A szomszédom is arról számolt be, hogy minden követ megmozgatott, hogy a lánya jó magántanárhoz járhasson… Méghozzá szó szerint, hiszen az otthonukat is saját kezűleg építette, hagyományos katalán kőházépítési technológiával.)
Boldogan ropog az autórádió
Az ilyen és hasonló találkozások mellett azért is borzasztó hálás vagyok, hogy egy ékszerdobozszerű faluban tölthetek két hónapot, olyan könyvbe illő részletekkel, mint a mimózavirágzás, a háborítatlan csend és a kanyargós, cseszneki szerpentineket idéző, hegyi utak.
Utóbbin két irányba szoktam elindulni a hostom régi autójával:
Vilafranca (a Penedès borvidék központja) és a tengerparti Sitges felé, ami főképp karneváljával, lélegzetelállító építészetével, vibráló éjszakai életével és hosszú strandjaival írta be magát az útikönyvekbe.
És nehéz is máshoz hasonlítani azt a szabadságérzetet, amikor február elején lehúzott ablakkal csorogsz a tengerpart felé és a finoman recsegő rádióból spanyol slágerek szólnak.
Fotók: Ihász Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
