Feuer Yvette a Láthatáron Csoporttal kőkemény témákat feszegetnek az iskolai zaklatás vagy a fiatalkori prostitúció mentén – fiataloknak. Sajnos ez húsvér valóság, amely megértéséhez, a krízisek feloldásához is kitűnő eszköz a színház. A Láthatáron Csoport könnyen befogadható és barátságos előadásaival feloldani és felszámolni szükséges problémákra hívja fel a figyelmet. Egyedülálló módon edukálnak és nyújtanak támogatást, segítséget és feldolgozási lehetőséget. Mindeközben náluk is a napi fenntmaradás a tét.
A Láthatáron Csoport által bemutott problémák valósak és égetőek, amelyekre érdemes felkapni a fejünket ahelyett, hogy besöpörjük őket a kézzel festett selyemfutó és designer terítő közé.
Yvette elmondta nekünk, hogyan lehet kis erőbefektetéssel változtatni ezen, és ő hogyan kezdett bele mindebbe.
– Színművésznő vagy, drámapedagógus és bohóc is óriási szociális érzékenységgel. Hogyan jutottál idáig, milyen fő területekkel foglalkozol most?
– A Szkénében kezdtem a színészi pályafutásom 20 éves korom körül, majd Krétakör alapító tag lettem, játszottam is az első pár előadásban, mielőtt szabadúszóvá váltam volna.
Ezek után Fulbright ösztöndíjjal kijutottam az USA-ba, ahol egy színházi mesterképzésben kezdtem el tanulni és szereztem diplomát. Itthon eredetileg az ELTE-n végeztem magyar-angol szakot, de közben már végig színházaztam, az Arvisura Színházi Társaság tréningjére jártam, majd itt kezdtem el játszani.
Sokszor jártam külföldi színházi tréningekre, bohócképzésre is; Magyarországon akkor kezdődött a kórházi bohócmunka, és én a kezdő csapat tagja voltam.
Amerikában találkoztam először azzal, hogy
a művészet komoly társadalmi feladattal jár: a saját eszközeimmel kell jobbá tennem a világot.
Van egy otthonról hozott szociális érzékenységem, tehát ez a hozzáállás rám nagyon hatott, és kijelölt számomra egy utat. Ez meghatározó volt a csoportunk létrehozásában is.
Mindig is színész akartam lenni, ez nem változott, csak rájöttem, hogy egészében van mondanivalóm és tennivalóm.
Van bennem egy egalitárius törekvés: a kultúrát, művészetet eljuttatni oda, ahol kevésbé van jelen, és a polgári és nem polgári világot közelebb hozni egymáshoz.
– Az elnyomottak nagykövete is vagy, miért indultál el ezen az úton?
– Az odafordulásom a családból jön, mint ahogy az erős antirasszista elköteleződésem is. Mindez találkozott az én öröktől fogva meglévő művészi ambícióimmal. Amerikában drámapedagógusként érzékeny társadalmi csoportokkal és fiatalokkal dolgoztam, itt tapasztaltam meg, hogy a művészet olyan eszköz, amivel sokat tehetünk értük.
Most pedig, ifjúsági előadásaink után mindig nagyon erős megerősítést kapunk a diákoktól, pedagógusoktól is arról, hogy mennyire hasznos, amit csinálunk, hogy van értelme a fiataloknak színházat csinálni.
Hogyan építetted fel a Láthatáron Csoportot, és hogyan hívsz életre egy előadást?
– 14 éve alakultunk, először bohócelőadásokkal jártuk az országot, majd középiskolásoknak készítettünk előadásokat. 2017-ben megszületett az első felnőtteknek szóló előadásunk. Ez idő alatt rengeteg produkciónk volt, jelenleg kilenc van repertoáron, amelyeknek kétharmada ifjúsági darab.
A darabok témája, műfaja attól függ, mi hívja azokat életre: a saját belső történéseim, vagy épp valamilyen általam érzékelt társadalmi jelenség, probléma, szükséglet.
Az is előfordult többször, hogy az egyik előadás tapasztalatai hozták magukkal az igényt a következő előadás létrehozásához.
Például a bullyingról készített darabunkat középiskolásoknak játszottuk, de sok helyen jelezték, hogy fiatalabbaknak is jó lenne ez a téma.
Ezért létrehoztunk egy, a problémakörbe illeszkedő másik előadást fiatalabbaknak, 7-8. osztályosok számára. Ezek a problémák egymásba ágyazódnak, és minél kisebb a gyerek, annál inkább az alapoknál kell kezdeni a megoldás keresését.
Jelen esetben például azt, hogy hogyan tudjuk megfogalmazni az érzelmeinket és indulatainkat. Ebből lett a Ketrecharc.
– Mennyivel nyitottabban vagy zártabban állnak a társadalmi problémákhoz a gyerekek?
– Abszolút érzékenyíthetők az előadások által, de gyakran már az elejétől fogva nyitottak.
Nagyon fontos, hogy az előadások után mindig van foglalkozás, ami során közösen dolgozzuk fel és értelmezzük a látottakat drámás eszközökkel, játékokkal.
A foglalkozás végére sokszor nagyon megnyílnak, mesélnek saját helyzetükről, az osztályról, önmagukról.
A történetekben vissza-visszaköszön, hogy sokszor már volt élményük bántalmazásról, zaklatásról és gyermekprostitúcióról is, ami nagyon elszomorító.
Megismerhetik, hogy a problémájuk egy rendszer, vannak benne szerepek, az előadásban pedig erős üzenetek.
Például hogy a bántalmazás semmilyen szinten nem oké, és lehet segíteni és segítséget kérni. Az előadásokban masszív tudásátadás is történik mind az áldozatoknak, mind a bántalmazóknak és a környezetnek, a tanároknak és szülőknek is.
Ez szinte minden ifjúsági előadásunkra igaz. De vannak felnőtt előadásaink is, ezek egy része könnyedebb, egy része mélyebb. Hagyaték című előadásunk transzgenerációs traumát dolgoz fel egy anya-fia kapcsolaton keresztül – utána mindig tartunk közönségtalálkozót.
– A felnőttek körében népszerűek az előadásaitok?
– Jelenleg 3 előadást játszunk felnőtteknek, ezek nagyon sikeresek. Van multigenrációs előadásunk, amit alapvetően iskolákba viszünk, de nyilvános előadást is játszunk belőle.
A Kiállok érted után sokan azt érzik, mi közöm nekem ehhez, pedig olyan világot mutat be egy polgári nézőnek, amiről feltehetőleg igen keveset tud. A kérdés az, mit szeretnénk látni a minket körülvevő világból.
– Nehéz témákat dolgoztok fel. Szakértők is vannak mögöttetek, akik lektorálják a munkátokat?
– Muszáj hitelesnek és alaposnak lennünk, több előadásunk esetében is szakértőkkel dolgoztunk. A bullying előadásunk esetében (Pitbull Kamilla Gimnázium) egy iskolai zaklatással foglalkozó szakértő dolgozott velünk végig, Dr. Kulcsár Gabirella, az indulatkezelési fókuszú elődásunkban (Ketrecharc) egy erőszakmentes kommunikációs tréner, Rambala Éva, valamint több pedagógus is.
A KV Társulattal közös előadásunk, a Kiállok értedet, ami a fiatalkori prostitúcióról szól, 1 éves kutatómunka előzte meg. Az életközepéről szóló darabunkhoz Tisza Kata coach, életvezetési tanácsadó volt segítségünkre, a Hagyaték esetében Majoros Andrea pszichológus.
– A Mit ér, ha…, ami az életközepi válságról szóló darab is sokakat érint. Téged is?
Igen, a saját példám inspirált. Mióta rájöttem, hogy életközepi válságban vagyok, már sokat oldódott, de vissza-visszatér hullámokban, csak más köntösben mutatkozik.
Lehet jól is menedzselni, de nem egyszerű. Az ússza meg könnyebben, aki még most lép: ki kell lépni a rossz munkahelyről, egy rossz házasságból, elkezdeni csinálni, amire vágyunk, mert később jó eséllyel már nem tudjuk ezt megtenni.
A másik dolog, hogy ha nem csak a vonzóerőnk mentén határozzuk meg magunkat nőként, akkor később könnyebben elfogadjuk a testünk változásait, és az öregedési folyamat kevésbé fog romba dönteni minket.
A legközelebb március 3-án látható Mit ér, ha… egy nagyon felszabadító hatású darab, ami felismerhető helyzeteket mutat be. Van benne sok vicces helyzet, amelyek mögött azért keserűség is rejlik. Sokszor mondják a nézők, hogy végig nevették az előadást, de közben belül sírtak is, vagy épp a végig mulatott előadás után lettek szomorúak. Nem hoz le az életről, sőt, energiával tölt el, de intenzív szembenézéssel jár. (A darabról korábban mi is írtunk, itt olvashatjátok el – a szerk.)
– A színvonalas előadásaitokkal mennyire párhuzamosak a felkészülési körülményeitek?
– A székhelyünk az én lakásom, illetve mindenki home office-ban dolgozik elég minimális pénzért.
Saját helyünk nincs, igazából ott próbálunk, ahová aktuálisan beengednek. Nincs alánk tolva semmi, de ez nem baj.
Most épp júniusra kell találnom egy helyet, ahol próbálni tudunk úgy, hogy a kellékeinket akár a teremben is tudjuk hagyni.
– Támogatási háttér van mögöttetek? Mennyire nehéz a független színházak élete?
– Folyamatosan pályázunk, ahova lehet. Az állami források viszont erősen csökkennek, a működési támogatás összegét tavaly például 40%-kal visszavágták, idén pedig az eredeti összeg töredékére számíthatunk. Az a hír, hogy jövőre nem is lesz.
Sok társulat megszűnt, mindenki küszködik. Pedig a függetlenek fontos társadalmi szerepet vállalnak.
Nagyon szeretném megtartani a munkatársaimat, a művészeti titkárokat, a gazdasági munkatársamat, a többieket, mert nélkülük nem tudom elképzelni, hogyan működne az egyesület. Tavaly 120 előadásunk volt és majdnem 7000 nézőnk.
Sokat játszunk iskolákban is, de most kevesebbet tudunk olyan helyeken, ahol hátrányos helyzetű gyerekek vannak, mert ezek a sulik végképp nem tudnak fizetni.
Van, amikor megy a szekér, sok elit iskola hív minket szerencsére, de amikor épp nem, akkor én hívogatom az iskolákat az előadásainkat promótálva, illetve épp azon töröm a fejem, az új darabunkat június végén miből és hogyan fogom finanszírozni. Ezért is indítottunk gyűjtést a Jó Ügyekért oldalon.
– Mit lehet tudni az új darabodról elöljáróban?
– Egy csodálatos tibeti népmesén alapuló összművészeti előadás lesz az új darabunk Boldogságunk madara címmel, amit 14 éves kortól lehet majd megnézni.
A MOME jelmeztervező szakiránya a partnerünk, a mesterképzésre járó diákok alkotják meg a látványvilágot. A tervek szerint június 30-án mutatjuk be majd az Eötvös10 Művelődési Házban, Kovács Domokos lesz a rendező.
Fotók: Láthatáron Csoport, nyitókép: Reviczky Zsolt
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
