Bár a farsangi időszaknak már régen vége, a maszkkészítő mesterek ilyenkor sem pihennek. Pálóczi Zsolt saját Facebook-oldalán olyan lassan feledésbe merülő mesterségeket űző embereket mutat be csodás fotósorozataiban, mint amilyen Englert Antal népi iparművész, maszkkészítő is. Antal munkái Kínától Angliáig bejárták már a világot, mégis kevesen tudják, hogy a híres mohácsi busómaszkok az ő keze nyomát viselik.
Englert Antal 12 évesen kezdett el fafaragással foglalkozni, Kalkán Mátyás tanítványaként, maszkfaragóként pedig 16 éve dolgozik.
– A régi világban még mindenki maga készítette a maszkját és soha senki nem nézte annak minőségét, hiszen egyszer használatos, tulajdonképpen értéktelen tárgy volt. Csak a jelentése számított. Az eredeti maszkok tehát jellegtelen, sematikus ábrázolásúak voltak, amelyeket mindenki nagy titokban tartott, de az tudható, hogy a busók egymás között cserélgethették.
Az 50-es években viszont divatos árucikké váltak, így oda lett kultikus jellege – mesélte a művész, aki tevékenysége kezdetekor még külön megrendelésre is dolgozott.
Barátainak, ismerőseinek szívesen farag most is maszkokat, de csak olyat, amellyel azonosulni tudnak, amelyben jól érzik magukat.
Szép számmal vannak tanítványai is, akikkel nemcsak a maszkfaragást, hanem a sokácok hagyományait, szokásait, mindennapi életét, mondavilágát is megismerteti. Igyekszik olyan látásmódot kialakítani tanítványaiban, amely tiszteletben tartja a hagyományt.
– A maszkfaragás nem mesterség, nem foglalkozás és nem is lehet az.
A maszk egy hittel töltött, kultikus tárgy. Megjeleníti a félelmeinket, üzenetet hordoz, mindenkire másféleképpen hat.
A mai gyerekek például már vámpíros maszkot rajzolnak, hatással van rájuk Hollywood, a japán rajzfilmek, a televízió – folytatja a mester.
A világ minden részének megvan a maga hite, a maga kultúrája, féleleműző vagy épp közösséget megvédő kultikus eszközei. A maszk ennek értelmében közvetítő szereppel ruházza fel az őt viselő személyt, aki ennek köszönhetően — a hiedelem szerint — nagyobb védőerővel fog rendelkezni, mint bárki más.
Az egyházak kialakulása előtt az emberek a természeti hatalmakban hittek, a tűz erejében, a vízében, a kakasban, a bikában és a szellemvilágban. A maszk a hitük szerint képes volt kapcsolatba lépni azzal az erővel, amely az embereket megvédte, aki pedig a maszkot viselte, megszűnt átlagosnak lenni, hiszen onnantól kezdve „fantasztikumként”, a többiek védőjeként lépett fel.
– Ma maszkok helyett inkább álarcok vannak, álarca viszont bárkinek lehet – mondta Englert Antal. – Amikor azt levesszük, a misztikum azonnal meg is hal.
A maszknak addig van csak értelme, amíg titokban tartja a viselője kilétét és ameddig mindenki hisz az erejében.
A busó maszk alapszíne a vér színe, de nem vérrel van festve, mint ahogy sokan gondolják. A vérvörös azt jelenti, hogy a jövő biztosan eljön, túlélünk mindent, ennél rémesebb már nem lehet, és ez a szín megvéd minket a bajoktól.
A vér magának az életnek a jelképe – teszi hozzá a mester.
A mohácsi busó a maszkját 3 napig viselte, és ezalatt az idő alatt tényleg bármit megtehetett. A mohácsiak betelepített emberek voltak, az 1700-as évek végén a ferences rendi szerzetesek vezetésével, Mária Terézia rendeletére, a középső, a török időszakban kiürült országrészre kerültek.
Kis közösségekben együtt éltek a katolikusok, reformátusok, szerbek, horvátok (a sokacok), svábok, magyarok. Mohácson emiatt van sok templom. Az emberek azonban külön éltek, nem jártak át egymáshoz, nem is nősültek, házasodtak be más nemzetiségekbe. Teljesen zárt közösségeket alkottak, így sokan voltak egyedül, pár nélkül.
A degeneráció, a közösség genetikai elgyengülésének veszélye fokozottan jelen volt, ezért farsangkor a busóknak tényleg minden megvolt engedve: novemberben nem véletlenül született sok gyerek, a vérfrissítést így tekintették megoldottnak.
A maszk első említése egy egyházi jelentés, amelyben az akkori püspök ennek a pogány szokásnak a betiltását kérte, mert „a busók fitogtatják erejüket, verekszenek, duhajkodnak, fetrengenek a sárban, ordítoznak, isznak.” A busóknál jellemző volt a férfivá avatási szertartás, a vezérválasztás is (túlfűtött helyzetekben pedig még gyilkosság is előfordult).
– Bár ez nem volt szerves része busójárásnak, a pokládénak, de az „ilyenkor mindent lehet”-ben ez is benne volt. A busók megvédték és most is megvédik egymást, így nincs tettes, vállalják egymásért a felelősséget – mondja Antal.
A busójárás tulajdonképpen gazdasági okokra vezethető vissza Magyarországon. Mivel az 1900-as évek elején már csak a sokacok körében volt népszerű, így csak 1-2 fő lézengett farsangkor az utcákon. A város vezetése ezért úgy döntött, hogy rendezvényt „csinál” a busó szokásokból, hiszen az hasznot generál, ezért feloldották a betiltást, a szokás finomított verzióját viszont megtartották.
A busók sorszámot kaptak, végigmentek a főutcán, az emberek pedig szavazhattak „Az év busójára”. Innen is van a busójárás elnevezés, amelyet eredetileg pokládénak, azaz átalakulásnak, átváltozásnak hívtak.
Ezzel a fajta busójárással viszont megszűnt a hagyomány eredeti jelentése, elvesztette a hitét, a kultuszt, amelyből táplálkozott; ma már csak a látvány és az én hangsúlyozása a lényeg. A szekerek, az ágyuk, az ördögkerekek és a busójárás köré kitalált mítosz is csak ennek a része.
Fotók: Pálóczy Zsolt
Még több fotóért látogass el Pálóczi Zsolt Mesterségek és foglalkozások Facebook-oldalára, és ha már ott vagy, érdemes őt be is követned.
Ha te is ismersz valakit, akit ajánlhatunk Zsoltnak, írj nekünk a noivalto@gmail.com címre, vagy vedd fel velünk a kapcsolatot ITT.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
