Amikor pár hete belekezdtem a #jótett sorozatba, azt írtam, szükségem van rá, hogy jó dolgokat tegyek, hogy kicsit több pozitívum vegyen körül. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ha ennyi jó emberrel találkozom közben, az ilyen jó hatással lesz a mindennapjaimra. Most egy állatmenhelyen jártam. Nézzétek csak! Galéria a cikk végén!
Azt hiszem, a lehető legrosszabbkor találtam új „hobbit”, a járvány nem könnyíti meg a dolgom. Az ötleteim megvalósításának nagy részét végül a koronavírus miatti korlátozások teszik semmissé, így ez a mostani állomás is igényelt némi előzetes szervezést.
Ezúttal egy állatotthont szerettem volna támogatni, mert az elmúlt években, ahogy családunk állatsereglete egyre nőtt, még inkább előtérbe került az életünkben az állatvédelem kérdése. De eddig csak a kissé személytelen pénzutalásig jutottam, és odáig, hogy inkább mentett állataink legyenek, mint egy újabb szaporításból valók. Most viszont szerettem volna megnézni, kik azok, akiknek segítek.
Fel is vettem a kapcsolatot egy budapesti állatmenhellyel, és megérdeklődtem, mivel segíthetném a munkájukat. Az gyorsan világossá vált, hogy a lista óriási lesz, ezért úgy döntöttem, segítséget kérek a segítségnyújtáshoz.
És mit tesz ilyekor az ember lánya? Hát odafordul az egyik legjobb budapesti közösséghez, az újlipótvárosi Facebook-csoport tagjaihoz. A legendás tizenharmadik kerületi közösség ismét megmutatta, miért is ilyen jó itt lakni. Elég egy poszt, és dől a segítség.
Mivel az autóm viszonylag kicsi, gyorsan le kellett állítanom a befutó felajánlásokat, mert a csomagtartóm és az ülések alatti lábrész is hamar tele lett törülközőkkel, szőnyegekkel, párnákkal, huzatokkal, és még az otthoni szekrényeim is várták a szortírozást. Pár nap alatt így is szép mennyiség gyűlt össze, és már az időpont is megvolt, amikor mehettem.
Már az érkezésemkor rácsodálkoztam, hogy a negyedik kerület micsoda kincseket rejt. Az újpesti kutyaotthon, ami az elmúlt évek alatt már igazi vadasparkká változott, szívesen látja a látogatókat, nyitottak a programokra, eseményekre, családokra, gyerekekre, és ha épp nincs világjárvány, egyébként számtalan egyéb tevékenységgel segítik az itt dolgozók az állatok, sőt a gazdik közös életének jobbá tételét.
Az összegyűjtött adományokat az irodában tettük le, miközben egy tengerimalac és egy kutya figyelte árgus szemekkel minden mozdulatunkat, azt hiszem, a portás szerepét ellátva. Hiába, a jó munkaerő felbecsülhetetlen! Azonnal éreztem, hogy más világba csöppentem.
Aztán Gabi, az otthon zoopedagógusa és oktatója vezetett körbe minket, miközben mesélt kicsit az állatokról, a menhelyről és a működésükről. Aki kicsit is jártasabb a témában, annak ez nem lesz újdonság, de számomra meglepő volt, milyen sok területen csatlakoznak a különböző menhelyek az állatvédelemhez. Nemcsak, hogy támogatják és segítik a kisebb befogadóhelyeket, ahová nem jut annyi segítség, gyógyítják, ivartalanítják is az állatokat, kutyaiskolát üzemeltetnek, vagy a szörnyű tenyésztelepen sínylődő állatokat mentik, de még az állat és az ember közötti kapcsolat kialakításában is segítenek.
Gabi elmesélte, hogy akár gyerekeknek, családoknak is segítenek abban, hogy újra bizalommal fordulhassanak egy-egy állat felé, ha esetleg korábban bármilyen trauma érte őket egy rosszul elsült kutyás találkozás kapcsán.
A vadmentő állomást is megnéztük, ahol Stikli, a mosómedve épp kéjesen lustálkodott, érkezésünkre még a füle botját sem mozgatta. Minek is tette volna, a nap finoman sütött, jó levegő volt, nyugodtság volt és béke. Tökéletesen idillikus állapotok. Stikli, aki egyébként nagy rajongója a gasztronómiának, azon belül is az aszalt sárgabaracknak és szilvának, jó pár éve véletlenül tévedt be egy család kertjébe, így került később a mentéshez. Ahogy ott feküdt elnyúlva, békésen szundikálva, viccesen kilógó szemfogakkal, pont úgy festett, mint valami Disney-mesefigura. Kicsit rafkós, kicsit mókás, szinte várja az ember, hogy rákacsintson vagy elvigyorodjon.
Alatta Vuk, a szépséges róka aludt összegömbölyödve, aki öt- vagy hathetes volt, amikor a mentéshez került. Egy hölgy vitte be, akihez a róka egyszer csak odaszaladt az úton, fényes nappal, azonnal egyértelműsítve, hogy kicsit sem fél az emberektől. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy nem tanult meg a vadonban élni, így őt állandó lakóként üdvözölhetik a látogatók.
Miközben Gabi mesélt nekünk, becsatlakozott hozzánk egy helyes, fürge kis kutyus, aki kíváncsian követte az utunkat, hol előttünk szaladt, hol mellettünk, a pónilovaknál viszont már el kellett kapni a grabancát, nehogy nekifusson a kerítésnek, olyan elánnal akarta nekünk bemutatni a terepet. Vicces volt látni, ahogy a semmiből varázsolódott elő Gabi kezébe egy újabb és újabb jutifalat.
Meláni, a csacsi is felbukkant, ő már régi lakója volt az Állatszigetnek, egy család vitte be, mert bár kertesházban laktak, és úgy tűnt, minden ideális a tartásához, Meláni mindent betöltő orgánuma nem aratott osztatlan sikert a szomszédok körében, így azóta itt, a farmon ordibálhat kedvére.
Az örökbefogadható cicákról és kutyákról is rengeteg sztorija van a tizenöt fős csapatnak, minden állatnak van egy saját szomorú és megrendítő története, elképesztő, hogy mi, emberek, mennyire felelőtlenül és szívtelenül bánunk az állatainkkal. A kukában, összekötözött zsákban talált kiskutya csak a jéghegy csúcsa.
Egy ilyen telepen végigsétálni, megismerkedni az állatok történeteivel, felér egy jókora pofonnal. A végére nem győztünk hálálkodni a mentésnél dolgozóknak, mert elképesztő munka és kitartás szükségeltetik ehhez a területhez is, pont, mint a szociális szférában dolgozók esetében.Azon viszont felnevettem, amikor elhangzott a „sokszor hazavisszük a munkát” mondat, nem egyszer ugyanis maguk a dolgozók fogadják örökbe az állatokat, szóval amíg én a laptopomat viszem haza, ők egy kutyát. Hát, így megy ez náluk.
De a befejezés előtt még feltétlenül meg kell említenem Shey-t (Nyitóképünkön – a szerk). És bár amikor elindultam, a családom a lelkemre kötötte, hogy nem hozhatok haza semmi állatot, itt azért meginogtam kicsit. Megismerkedtem ugyanis a bölcs tekintetű, buddhista kutyalánnyal, Shey-jel. Bár inkább vagyok macskapárti, mint kutya, de ebbe a nyugodt, nagy mackóba azonnal beleszerettem.
Bármit kérhettünk tőle, hatalmas nyugalommal tett eleget a kéréseinknek, a fotózás kedvéért mellém ült, és puszit is kaptam, egy igazi kiegyensúlyozott, jólnevelt és csupa szeretet kutyalány. És csak halkan jegyzem meg, épp gazdikereső.
Bizony, Shey-re érdemes lecsapni, ha valaki szeretne álomotthont adni ennek a csodálatos mackólánynak, garantálom, hogy rengeteg szeretetet fog adni. Nem lehet elégszer elmondani, hogy ha szeretnétek valami jót tenni, mentésektől vállaljatok állatot, nemcsak azért, hogy a túlzott szaporítást visszafogjuk kicsit, de azért is, mert ezek az állatok tényleg meghálálják a törődést.
És hogy valami tanulsága is legyen a napnak, valami, amivel magamban is lezárhatom, ez az élmény megint megerősített abban, hogy bizony a jó vonzza a még több jót.Az adományok gyűjtése az újlipóciai lakókkal, az állatmenhely fantasztikus dolgozóinak megismerése, a gourmet Stikli, az emberbarát Vuk, az ordibáló Meláni és a csodálatos Shey megismerése mind-mind azért történt, mert a pozitív dolgokra koncentráltam. Szépen lassan én is változom ezektől az élményektől, úgyhogy már gondolkodom is a következő jótetten. Folytatás következik…
Fotók: Bulla Bea
