Egy boldogsággal telepakolt, felhőtlen hetet követő, borongós hétfőn vált valóra az egyik rémálmom. Este 8 múlhatott, néhány perce még játszott és pihent Minnie kutyus, majd amikor legközelebb odapillantottam, az oldalán feküdt, rángógörcsök gyötörték és habzott a szája. Egy pillanatig sem hagytam, hogy az aggodalom pánikba csapjon át, azonnal tárcsáztam az állatkórházat.
Tavaly október óta ódákat zengek a pet-sitting utazási formáról, bátorítva a barátaimat, ismerőseimet és a Női Váltó olvasóit, hogy csapják fel a Nomador nevű oldalt, és tegyenek egy próbát a kisállat-, illetve házvigyázással egybekötött, nem mindennapi utazással.
Az őszi, chardonne-i túrámhoz képest idén emeltem a tétet: míg Svájcban egy macskára vigyáztam két hétig, addig most két kutyáról gondoskodom két hónapon át.
Mia és Minnie: teljes ellentétek
Bár azt nem vitatnám, hogy mindkét felállás felelősségvállalást igényel, egy két hónapos időszakban nagyobb eséllyel történhet valami olyan, amire a legrosszabb rémálmaimban sem gondolnék. Persze még a repülőjegy-vásárlás és minden egyéb szervezkedés előtt végiggondoltam, vállalom-e azt a felelősséget, ami ezzel jár. Főként úgy, hogy Minnie már a 17-et is betöltötte, és totális ellentéte a mindig pörgős, kis nikkelbolha Miának, a maga 9 hónapjával.
Szóval olyanok, mint a tűz és víz.
Mia ugrándozik, kergetőzik, incselkedik – ha élő példát szeretnénk az energiabomba kifejezésre, túlzás nélkül ő lenne az. Minnie viszont, mint egy jó aggastyán, pihen, kummog, és csak arra tartogatja az erejét, amikor egy-egy elcsent jutalomfalatra áhítozik.
A korán túl semmilyen aggodalmat keltő részletet nem mesélt róla a gazdája, szépen teltek a napok mindkettejükkel.
Hol Barcelonába, Sitgesbe, Vilanovába vagy Vilafrancába szaladgálok, hol pedig otthon töltök több időt, de arra mindig figyelek, hogy az éhségen és szomjúságon túl a gazdik hiányát is csillapítsam.
Amikor megcsap a pet-sitter-realitás
Hetek teltek el úgy, hogy minden rendben ment, majd azon a bizonyos hétfő estén szörnyű órák következtek. Epilepsziás rohamot kapott Minnie, a rángógörcsök úgy jöttek, mint egy váratlan eső a legszárazabb katalán földeken – egyáltalán nem számítottam még csak hasonlóra sem.
Az viszont egyből egyértelmű volt, hogy úgy tudok a legjobban segíteni, ha nyugodt maradok, a pániknak még csak egy apró szilánkját sem engedem beleállni a helyzetbe.
Telefonálni kezdtem – először állatkórház, aztán a gazdák. Mázli, hogy használhatom az autójukat, a pár száz fős L’Arboçarba ugyanis elég kevés eséllyel jött volna ki a segítség…
Ahogy a korábbi cikkemben is írtam, az eddigi solo utazásaim már jó adagot adtak a „bármi történik, meg fogom valahogy oldani” meggyőződésből, de azért itt megpendült bennem a pet-sitter-realitásnak valami olyan húrja, amit ezelőtt nem igazán hallottam. A megoldom-attitűd viszont sokat segített:
elmagyaráztam angolul, recsegő vonalban a tüneteket, közben előkerestem a hordozót és a kocsikulcsot, minden maradék figyelmemet pedig a remegő Minnie-nek szenteltem.
Összeszorult a szívem
A sors megadta azt a segítséget, hogy mire útra keltünk, enyhültek a tünetek, a negyedórás autózás viszont életem eddigi legfurcsább vezetése volt. Mindenre figyeltem, mégsem emlékszem semmire, kivéve a nyugtató szavakra, amiket magyarul suttogtam Minnie-nek, mintha lenne valami univerzális nyelv, amire egy vészhelyzet mindent automatikusan lefordít.
Vizsgálatok sora következett, repkedtek a katalán és angol telefonok, a gazdik távolról is igyekeztek valamennyire jelen lenni.
Próbáltam összekötő kapocsként is higgadtságot sugározni, de a szívem jó párszor összeszorult. Még véletlenül sem arra gondolok itt, hogy pár hétnyi pet-sitterkedés alatt olyan kötődés alakul ki, mint valakinek a saját kutyájával hosszú évek alatt, de attól még a legjobbat akartam neki.
Minnie bent töltötte az éjszakát, és a betegségek sora főként másnapra vált (viszonylag) egyértelművé.
A roham hátterében nagy eséllyel agyi károsodás, illetve agydaganat áll, de a szívénél is felfedeztek olyan gondokat, amik kizárják az altatást, így sem további vizsgálatokat, sem műtétet nem lehet végezni. Marad a gyógyszeres kezelés, ami azóta – talán már mondhatom – rutinná vált.
Hiába tűnik tökéletesnek
Egytől egyig úgy adom be a kis aggastyán csivavának ezeket a készítményeket, mintha a saját kutyám lenne. Szeretettel, törődéssel, és persze nagy adag határozottsággal, hiszen a fecskendős gyógyszerrel azóta is nehezen barátkozik meg…
Hamarosan hazaindulok L’Arboçarból, és bár a pet-sitting utazást innentől is jó szívvel ajánlom majd másoknak, ódákat biztosan nem fogok zengeni. Nem szeretném ugyanis, hogy valaki elfeledkezzen a sztori felelősségteljes oldaláról, arról, amit az úti kalandokért cserébe vállalunk.
Katalónia sem csak napfény, pálmafák, tapas és sangria – éles helyzetek a szikrázó, magazinba illő vidéken ugyanúgy megtörténhetnek, mint a komorabb, kevésbé „Insta-kompatibilis” helyeken.
Fotók: Ihász Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
