Továbbra sem tárgyalnak az SZFE hallgatói, egyetemfoglalásuknak viszont egyre nagyobb a visszhangja. Nemzetközi sztárok állnak ki az ügy mellett, ami több tízezres tömeget vitt az utcákra hétvégén. Szerencsére. Talán új idők új szeleit érezzük. Vélemény.
Az úgy volt, hogy nem igazán hittük el, hogy tényleg megtörténhet. Az idősebbek persze mondták, hogy igen, de ez már egy másik világ, válaszoltuk, nem lehet ugyanúgy elvenni az emberek szabadságát, mint akkor. Aztán összezavarodtunk, de még mindig mondogattuk magunknak, hogy ez nem így működik, hiszen mi egy szabad országban nőttünk fel – és próbáltuk tovább tenni a dolgunkat. Aztán mégis elkezdtünk aggódni: hogyan tovább, ha nem így? Bénultan vártunk saját magunkra. Elfogy-e a levegő, vagy képesek leszünk meghozni a döntést, mielőtt megfulladnánk.
Nézem az egyetemük autonómiájáért tüntető színművészetis hallgatókat, és egyszerre érzek büszkeséget és szégyent. Büszkeséget azért, mert ők megtették, kiálltak a szabadságukért, és szégyent azért, mert én nem.
Vagy nem így, és nem időben. Bárcsak bátrabb lettem volna, gondolom néha, de közben azt is tudom, hogy ahhoz, hogy célt érjünk, nem mindegy, mikor vagyunk bátrak. Ahogy az sem, hányan tudunk egyszerre határozott nemet mondani.
Amikor az Index szerkesztősége felállt, valami megváltozott ebben az országban. Már maga az összefogás is reménykeltő volt, az pedig, hogy együtt, az olvasók támogatásával talán tényleg sikerül újrakezdeniük, több mint előremutató. Nem ők voltak egyébként az elsők, akik nemet mondtak, de a leghangosabbak kétségkívül igen. Hogy csak néhány példát említsünk: az elmúlt években teljes kórházi osztályok álltak fel egyszerre egy-egy vezető eltávolítása vagy a bérfeszültségek rendezetlensége miatt (az egészségügy helyzetéről ITT írtunk bővebben), és sokan hoztak egyénileg is rendkívül nehéz döntéseket.
Az Index felkavarta az állóvizet, az SZFE hallgatóinak pedig sikerült olyan vihart gerjeszteniük, aminek a szelét világszerte érezni. Eva Green, Salman Rushdie, Cuba Gooding Jr., John Lithgow, Cate Blanchett, Eddie Redmayne, Helen Mirren – csak néhány név a nemzetközi sztárok listájáról, akik nyíltan az SZFE ügye mellé álltak. És miközben a Velencei Filmfesztivál is az SZFE szabadságát hirdette, itthon – a koronavírus-járvány második hullámának ellenére – több tízezren csatlakoztak vasárnap az élőlánchoz, amelynek segítségével a hallgatók az SZFE Szentkirály utcai épületétől a Kossuth térig kézről kézre adva juttathatták el követeléseiket a döntéshozókhoz.
És még mielőtt értelmetlen vitákba kezdenénk: azt, hogy a színművészetinek reformra van szüksége, még a most lemondott vezetőség is elismeri. Az eljárás azonban, amivel a kormány a felmerült problémákat megoldani gondolta, ugyanúgy minősíthetetlen, mint bármelyik hasonló ügymenet az elmúlt évekből. Ez ellen lázadnak – nagyon is helyesen – a hallgatók. Ezért mondott fel – nagyon is helyesen – a vezetőség. A szakma, a közvetlen érintettek bevonása és érdemi egyeztetések nélkül nem hozhatók proakítv döntések. Egy területen sem.
De hadd mondják el ők maguk, hogy mi a gondjuk:
Ilyen erőt, ekkora összefogást rég nem látott az ország. Talán akkor értettünk ennyire egyet utoljára, amikor az internetet akarták megadóztatni.
És ne feledjük, ez egyáltalán nem csak a színművészetiről vagy a kultúra gyarmatosításáról szól. Ez a lánc vezet majd el ahhoz, hogy ne lehessen bármit büntetlenül megtenni bárkivel.
Hogy ne lehessen éjszaka benyújtott törvényjavaslatokkal életeket einstandolni. Hogy ne legyen elég azt érezni, négyévente kell dolgozni a felhatalmazásért, aztán úgy dőzsölünk, ahogy akarunk.
Ezt a láncot nem idegenek alkották. Barátok, családok, összetartó közösségek álltak be a sorba, egymás kezét fogva, hogy aztán együtt, valami nagyobb részeként tegyék hozzá a magukét a sikerhez. Megdolgoztak érte. Nemcsak kiabáltak, nemcsak megjelentek, de megfogták és továbbadták a chartat. Aktív résztvevőivé váltak a folyamatnak, így ez már akkor is az ő harcuk marad, ha valahogy sikerül elnyomni a tiltakozást. Őket többé már nem lehet nem észrevenni. Legyenek egyre többen, hogy a mindenkori hatalom tényleg a népet szolgálja, ahogy azt valódi demokráciákban szokás.
