Magyarokkal a világ végén is lehet találkozni. Tud ez gyomorbavágó is lenni, például egy spanyolországi strandon, a törülközőnkön pihenve.
Soós Viktória írása.
Malaga legeslegszélén is túl, a rekkenő hőségben gyalogolunk a playa (strand) felé. Nem mintha ne lenne playa amúgy végestelenvégig, de ez más, mert itt, közel a parthoz egy jókora sziklát is beledobott a Jóisten a vízbe a nép szórakoztatására. Ezt aztán lehet:
+ fotózni a végtelenségig
+ snorkelezni a tövében
+ felmászni rá
+ leugrani róla
+ körbeúszni és bámulni a leugrókat
= egész napos szórakozás!
A víz dermesztően hideg, de csakazértis fogom a fánkos úszógumit és belemegyek, elvégre nem azért élünk a tenger partján, hogy csak bámuljuk.
Hónapokig kutattam minden lehetséges fórumon, hogy Spanyolországon belül hova költözzünk, a végére már csak Valencia és Malaga maradtak versenyben. Néztem mindent, iskola, helyi nyelv, környékbeli látnivalók, lakásárak, egy dolgot nem néztem csak: a tenger hőmérsékletét.
Fene se gondolta volna, hogy délebbre hideg a víz, merthogy az Ibériai-félsziget ezen része alá már benyal a jeges Atlanti-óceán!
Míg Valenciában gond nélkül fürödtünk októberig, itt fogösszeszorítva kell megszokni a húsz fokos vizet, ha a tengertől akarunk valamit. De akarunk, perszehogy, mi is vesszük a sznorit és visításokkal ugyan, de nyomulunk befelé. Mármint én nem, merthogy én a kávézóban kezdem ezt a kört, naná.
Még ha irgalmatlanul vacak is errefelé a kávé, csak két euró, pálmafás kilátás a kékre és fél órányi gyerekmentes béke jár mellé, a hülyének is megéri.
Ahogy belehelyezkednék a holiday feelingbe és a Kindle-s regényembe, magyar szó csap fülön. “Mer a Zorbán, a többiek is loptak, ilyen miniszterelnöke Magyarországnak még sose volt, őt aztán mindenki ismeri, kellenek a magyar nagytőkések” és jönnek utána a szokásos dumák.
Miközben áttelepszem eggyel odébb, hátha úgy nem kell hallgatnom, lopva odanézek: nagydarab tetovált kopasz piros fürdőgatyában oroszlános törölközővel, két kisebb nyeszlettel ül a sörök előtt, a szokásos mindenttudok attitűddel ordítva tele a teraszt. Elhangzik pár halovány ellenérv az egyik kisebbtől, zúg utána a brüsszelezés.
Még itt se lehet megúszni, sóhajtok, ráadásul a kávémnak is vége.
A többiek már a parton várnak, kihoztak a piknikplédre kagylót és csigaházat, a nagyobbik váltig állítja, hogy lepényhalat is látott. Letelepszem én is, nézem a vizet, nézek oldalra, hát mit látok, affene, itt az oroszlán. Ráfekszik a pirosgatyás, napozik.
Mindketten tudjuk, hogy a másik tudja hogy magyarok vagyunk, de nem szólunk egy szót se. Hiába fekszünk egymás mellett a homokban, nem is lehetnénk ennél távolabb.
Talán megérzi ezt az oroszlán is, mert mire kinyitom a szemem tíz perc múlva, addigra eloldalog.
Egy héttel később az Ikeában értekezünk férjemmel arról, hogy melyik a legjobb képkeret. Hatalmas kék szemű, szőke anyuka magára kötött babával, szöszke kislánnyal és férjjel felszerelkezve közeledik. „Bocsi, ti is magyarok vagytok?” szólít meg minket, mint utóbb kiderült, hátsó szándékkal: kislányának magyar kislány barátnőket keres.
Számtalan oda-vissza látogatás, tengerparti játszóterezés követi, közös medencézés és kajálások. Bizonyos témákban jobban megértjük egymást, mint bárki mással az otthonmaradottak közül.
Ülünk a café con lechénkkel különféle kávézók teraszán, az új életünket és nehézségeit taglaljuk és azt kérdezgetjük egymástól: „nem vagyunk normálisak, igaz?”.
Ábrándozunk egy párhuzamos univerzumról, ahol nem kell új nyelvet, új szabályokat megtanulni, néhanapján csomagtartóból élni, életeket felszámolni és újrapakolni, jogi útvesztőkben botorkálni és izzadva igyekezni azon, hogy legyen társaság.
Ott, abban a világban tök átlagos életet élünk, ezer éve ugyanott lakunk saját magunk ültette bokrok és fák között, jópofa szomszédok köszönnek át a kerítésen nyáron és sütögetni hívnak.
Sosem akarnánk elköltözni, a gyerekeknek szuper a suli odafigyelő tanárokkal, terhes sógornőmet nem teremtik le a gondozóban hogy rossz sorba állt, anyámat se kérik számon, hogy nagybeteg apámnak miért nem vitte be vizsgálatra a kanült.
A katát nem szántják be egy hónap alatt, a bolt se drágább mint Európában szinte bárhol máshol, a vonatok is rendben járnak, mindig van légkondis hely anyámnak, ha látogatóra jön a Balatonra.
Ha már anyám: anyázás sincs az utakon, és főleg nem minden ismerősöm arról beszél, hogy le kéne lépni, és ha valaki lelép elszánt halálugrással, attól nem úgy búcsúznak el, hogy hülye vagy, ha visszajössz.
Milyen jó világ is lenne az, kavargatjuk tovább a kávénkat újdonsült barátnőmmel, miközben bámuljuk a pálmafákat és az alattuk játszó gyerekeket. Egészen összeszoktak mostanra. Mi is.
Rendelünk paradicsomos pitufo kenyeret is, és sommázzuk, hogy egyelőre még maradunk.
Soós Viktória
Viktória spanyolországi kalandjairól itt olvahatsz a közösségi médiában, itt pedig a hírlevelére iratkozhatsz fel.
Kiemelt kép: Soós Viktória fotója
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
