Szerelem első látásra a Kensington-palotában. A pillanat és a helyszín, amikor Viktória királynő meglátta Albert herceget. Vajon ők ünnepelték a Valentin napot? És ti? Tudom, van, aki alig várja, és van, akit a hideg is kiráz tőle. Én például nem bánom, hogy van. Magamra szabom. Egyébként tudjátok, hogy néz ki a szerelem? És azt, hogy a japánoknak külön kifejezése van az első látásra végzetes szerelemre?
Valentin-nap. Mit kezdjünk vele? Utálkozzunk? Mert olyan ciki és olyan közhelyes, meg szívecskés és még piros-rózsaszín is? Vagy tűkön ülve várjuk, hogy gondol-e ránk valaki, elénk csúsztat-e egy bonbont, bedob-e a levelesládánkba egy Valentin-napi üdvözletet vagy meghív-e vacsorázni? Nyilván ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Azonban annyit elárulok, hogy én már letettem a voksomat, méghozzá elég régen, és nemcsak a Bálint-nappal kapcsolatban, hanem minden kis és nagy ünneppel kapcsolatban, sőt minden nem létező ünneppel kapcsolatban is.
MINDENT, de mindent megtartok. Minden ünnepnapot magamra igazítok, sőt sajátokat is ki- és feltalálok, újakat hozok létre és alapítok. Ezek persze családi vagy baráti (esetleg kizárólag magán😊) használatra születnek, de ezek a kis rituáléim nagyon fontosak, elengedhetetlenek, és akik szeretnek engem, tudják, hogy hozzám tartoznak.
Most azonban vizsgáljuk meg a Valentin/Bálint-napot, azaz a szerelem ünnepét! Szent Valentin, vagy magyarul Szent Bálint például a lelkibetegek védőszentje is. Nos, ezen meg sem döbbenek, ugyanis a kettő, szerelem és lelkibetegség, sajnos, sokszor együtt jár.
A szerelem vak és csúnya?
Ezt már Szerb Antal is tudta, amikor megírta a Szerelem a palackban című novelláját, amelyben hőse, Lancelot rettenetesen szenved, mert hiába epedezik szíve hölgyéért, ő mindig keresztülnéz rajta. Erről beszélgetnek barátjával, Klingsorral, a varázslóval.
„A varázsló ábrándosan mondta:
– Hát ilyen nagy a szerelem… akkor te nagyon boldog lehetsz.
Lancelot felháborodott.
– Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmet és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.”
Persze Klingsor tudhatta volna, hogy Lancelot agyában bizony megemelkedett a dopamin és a norefedrin szintje, és ez okozza nála azt a módosult tudatállapotot, amelyben nem tud rendesen sem enni, sem aludni.
Amikor Klingsor a mindenen átlátó szemüvegével belenéz Lancelot testébe, hogy megkeresse és fülön csípje a szerelmet, hogy eltávolítsa barátjából szenvedéseinek okozóját, vajon hol találja meg?
„…ott ült a Szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprűvel csiklandozta. Azután elúnta ezt a játékot, ügyesen bebujt a tüdő lebernyegei közé és összeszorította a lovag szívét.”
Az eufóriáért, heves szívdobogásért, izzadó tenyérért állítólag a fenil-etil-amin a felelős, a vágyért az oxytocint kell okolnunk, a mámorért pedig némi endorfinért érdemes imádkozni és még sorolhatnám, de ilyen szinten nem vagyok szakértője az ügynek.
A szerelmet mindenki fennkölt szavakkal írja le, pedig látni senki sem látta, kivéve talán a varázslót, Klingsort, aki addig állt lesben barátja ágyánál, amíg meg nem látta, hogy kivel is áll szemben.
„(a szerelem)…… Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére, lábát lóbálva és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.”
Meglátni és megszeretni
Bár sokan tagadják, de legalább annyian számolnak be szerelemről első látásra. Vajon miféle kémiai folyamat játszhat velünk ilyenkor? Roppant érdekesnek tartom, hogy míg mi szépen elvitatkozunk arról, hogy ez a jelenség akkor most létezik-e vagy sem, addig a japánoknak külön kifejezésük is van erre a nyelvükben.
Úgy mondják, hogy „koi no yokan”, és valami olyasmit jelent, hogy „meglátni, és abban a pillanatban tudni, hogy elkerülhetetlenül, végzetszerűen szerelmesek leszünk egymásba”.
Pontosan ez történt egyébként Viktória brit királynővel és Albert herceggel is. 1836. május 18-án a 17 éves Viktória meglátta Albert herceget, itt, pontosan ezen a helyen, Londonban, a Kensington palota lépcsőfordulójában:
Viktória (1819–1901) szerint, ahogy a naplójában olvashatjuk, Albert „elképesztően jóképű, magas és erős, a haja olyan színű, mint Viktóriáé, szeme nagy és kék, gyönyörű az orra és nagyon elbűvölő a szája”. Hát, igen, azt hiszem, ez bizony kétségkívül koi no yokan!
Viktóriának ugyan ebből a szempontból szerencsét hozott a Kensington palota, sokaknak azonban, akik itt laktak, boldogtalansággal kellett számolniuk. Az összeesküvés-elméleteket szívesen gyártók el is kezdték rebesgetni, hogy átok sújtja az épületet, és aki itt rendezkedik be, előbb-utóbb megjárja.
Innen költözött ki Harry herceg és Meghan hercegné, pedig házasságkötésük után alaposan felújíttatták a lakosztályukat, és itt lakik Vilmos és Katalin is, ráadásul ők a Királynő 2002-ben meghalt húga, Margit hercegnő korábbi lakrészében rendezték be otthonukat. A pletykák szerint szellemek is kísértenek az épületben, még Dianát is látni vélték, és Margit hercegnő is megjelent. Az 1600-as években II. Mária királynő amint beköltözött, himlős lett és meghalt, Anna királynőt folyamatos betegségek kínozták, Karolina királynéról nem is beszélve. Volt, aki a gyerekszülésbe halt bele, és olyan is volt, aki megőrült.
Mindenkinek a saját képzeletére bízom, hogy a tragédiákért a Kensington-palota átkát teszi-e felelőssé, vagy csak belátja, hogy ilyen az élet, és bármikor bármi megtörténhet. Mindenesetre Viktória nem kockáztatott, és amint tehette, koronázása után, azonnal átköltözött a Buckingham-palotába, biztos, ami biztos.
Lánykérés lépten-nyomon
Ha azonban valaki hiába vár és vár, nem érkezik meg még nyomokban sem, nemhogy a koi no yokan, de még annak utánzata sem, a Szex és New York szereplői szerint nem kell kétségbeesni, mert:
„A szépség múlandó, de egy parkra néző lakás egy életre szól.”
Főleg, ha az a lakás a Central Parkra néz New Yorkban. Magányos estéken legalább abban az egyben biztos lehet az ember, hogy azt a kilátást sokan irigylik tőle.
Egyébként a Central Park népszerű helyszíne a lánykérésnek, bár február közepén elég hideg tud lenni, de egy hősszerelmesnek ez nyilván nem akadály. Egyszer, amikor New Yorkban éltünk, teljesen véletlenül, belebotlottunk egy korcsolyázós lánykérésbe, bár egy másik parkban. Lányommal gyanútlanul róttuk a köröket a Bryant Parkban, amikor eljött a jégtisztítás ideje, mindenkit levezényeltek a pályáról. Már éppen bosszankodni kezdtünk, hogy mi tart ilyen sokáig, miért nem engednek vissza korcsolyázni, amikor valakik a pálya közepén állva bejelentették, hogy mielőtt visszamehetünk, kihirdetik valami Broadway színházjegyért folyó verseny eredményét.
Ki is mondták a neveket, egy férfi és nő ki is korcsolyáztak, hogy átvegyék a nyereményt. Akkor azonban kiderült, hogy az egész álca volt, a férfi ugyanis fogta magát, fél térdre ereszkedett, előkapott a zsebéből egy kis ékszeres dobozkát, felpattintotta, és azon nyomban megkérte a barátnője kezét. Ő, mindannyiunk szerencséjére, mert milyen kellemetlen lett volna, ha nem így történik, igent mondott. Mi tapsviharban törtünk ki, ők pedig földöntúli örömmel az arcukon korcsolyáztak körbe-körbe egymás kezét fogva (a lányom szerint ezzel is csak húzva az időt, és ennyivel később juthatunk vissza a korcsolyapályára….)
Viszonylag messze jutottunk a Valentin-naptól, mármint attól az egy szem bonbontól, azaz egy kis figyelmességtől, amiről szerintem ez a nap szól, ugyanis most látom, hogy már a lánykérésnél, házasságnál járok. Ebből gyorsan vissza is veszek, nehogy bárkit is megijesszek!
Főleg az ilyen nyilvános lánykérések neccesek szerintem, mert én legalábbis érzek benne egy kis nyomásgyakorlást. Kevesen vennék a bátorságot, hogy nagy tömeg előtt nemet mondjanak, bármilyen kellemetlenül is érzik magukat.
Bár, ha már itt tartok, bevallom, hogy ezzel szemben mindig is irigykedve néztem, amikor koktélba rejtve teszik le a kiválasztott elé a gyűrűt. És az a jó, hogy nem kell ehhez 007-esnek lenni, csak ismerni a párodat! És akkor tudod, hogy mi kell: bonbon, képeslap, nyakék, vagy csak egy ölelés. Ilyen egyszerű tud ez lenni.
Ezzel Vacskamati virága is tisztában volt. Lázár Ervin meséjében Vacskamati gyönyörű cserepes virágot kapott születésnapjára a barátaitól, a Négyszögletű Kerek Erdő lakóitól. Ám ő elhanyagolta, felé sem nézett, ezért a többiek úgy döntöttek, hogy elveszik tőle. Dömdödöm javaslatára előbb azonban megkérdezték erről a virágot is, hogy mégis mit gondol. Ő pedig szép virághangon azt válaszolta, hogy Vacskamatinál akar maradni. A többiek megdöbbentek, hiszen Vacskamati nem öntözte, aztán túlöntözte, nem kapálgatta, aztán túlkapálta, rá sem hederített, ezért sápadt és csenevész lett. Miért akarsz maradni? – kérdezték. – Mert szeretem – felelte a virág.
Szóval ilyen egyszerű ez.
Pont, mint ebben a dalban:
