“Egy járványhullám után jön a második, ezt éljük most” – Interjú Dr. Belső Nórával

„A szuperhősök maszkot viselnek”, hirdeti a tévé, és ahogy reggelente leakasztom az előszobaszekrényről a magamét, úgy érzem, hogy ebben az extrém kiszolgáltatottságban mindannyian hősök vagyunk. Széles érzelmi skálán éljük meg a világjárvány okozta bizonytalanságot, és hogy miként tudnánk megerősíteni a mentális és lelki állóképességünket ebben az időszakban, arról Dr. Belső Nóra pszichiátert kérdezem.

– A tavaszi első hullámot a zavarodottság, a félelem és a tagadás hatotta át, majd jött a nyár, amikor szinte minden visszatért a normális mederbe, a balatoni strandon én is úgy álltam sorba palacsintáért, hogy eszembe sem jutott a távolságtartás. Miért éljük meg ennyiféleképpen ezt az időszakot?

– Valójában arról van szó, hogy nem is tudjuk igazán, miképpen kellene megélnünk. Társadalmunknak nincsenek meg azok a bevett, rutinszerű védekezési manőverei, amelyeket egy ilyen helyzetben alkalmazni tudunk. Láttunk már ázsiai tévéfelvételeket, amelyeken a korábbi járványok alatt és után, illetve a légszennyeződés miatt az emberek maszkban jártak-keltek az utcán, de legyintettünk erre, hiszen olyan messze van és annyira „más kultúra”.

A mi, nyugati civilizációnkat valójában a spanyolnátha, illetve a járványos gyermekbénulás óta nem érte ilyen hatás. Nehezen fogadjuk el, hogy ez most valós veszélyhelyzet, ki kell lépnünk a komfortzónánkból, mert kiszolgáltatottakká váltunk egy fertőzésnek, amelyről még ma is nagyon keveset tudunk.

– A járványról már úgy beszélünk, mint az időjárásról, mi lehet az oka mégis, a kételkedő megjegyzéseknek?  

– Ez egy primitív lelki elhárító mechanizmus – mint a gyerek, amikor befogja a szemét, és akkor úgy gondolja, hogy láthatatlan a szörny számára. Mások szélsőségesen kezdtek félni, elzárkóztak, sokkot kaptak – ez a reakció sem előrevivő. Legyünk őszinték, ebben a sokszor hazug és manipulatív világban azt is nehéz volt elfogadni, hogy „szakértők” mondják meg, mi helyes és mi nem, noha nekik sem volt semmilyen tapasztalatuk. Mára azért talán már sokan elkülönítik a kormányzati cselekvési egységeket a kutató biológusoktól, virológusoktól és járványügyi szakértőktől. Mindezen szakembereknek kell együttműködni, ami szintén nem zökkenőmentes.

– A tavaszi karantén óta baráti körben arról beszélünk, hogy mennyire megváltoztak a vásárlási szokásaink, ruhát nem veszünk, úgysem megyünk sehová, de maszkból többet is, színesebbet is, betárazunk vitaminokból, többször megy a család kirándulni. Mondhatjuk erre, hogy minden rosszban van valami jó?

– A szokásainkra jelentős hatással van ez a folyamat. Kétségtelen, hogy érdemes a pozitív oldalát nézni. Ha belegondolunk, hogy sokaknak folyamatos program volt a plázázás és a vásárlás, akkor nekik nagy volt a változás, ami tényleg nem baj, mert pénztárcakímélő, továbbá talán ők is rájönnek, mennyi felesleges holmival vették körbe magukat.

A szabadban eltöltött idő pedig csakis üdvözlendő lehet, és remélem, sokan jöttek rá arra is, hogy az időjárás sem akadály!  A maszkdivat pedig jópofa, mindenki megtalálja a stílusának megfelelőt, és akár még üzenetek hordozófelülete is lehet. Ami viszont veszélyes, az a táplálékkiegészítők, csodaszerek, vitaminok fogyasztási szokásainak a megváltozása. E tekintetben tényleg orvosi tanácsot kérjünk, hiszen a túlzott mértékű vagy nem megfelelő minőségű szerek bevitele káros is lehet. Én a testmozgásra, sok levegőre, a természet testi-lelki pozitív hatásaira esküszöm, mellé a kiegyensúlyozott táplálkozással, D-vitamin-bevitellel és sok jó emberrel.

– Édesanyám jóval 80 feletti, az első hullám óta egyszer sikerült kivinnem az utcára sétálni, mert fél. Az idősek elszigetelődése mellett bennünk is ott van az aggodalom, hogy nem tudjuk a családtagjainkat megvédeni, és mostanra már a legoptimistábbak is csüggedni kezdenek. Létezik valamifajta „érzelmi járványgörbe”?

– Már régóta ismert folyamat az, hogy a nagy járványok (pl. spanyolnátha, SARS, H1N1, Ebola) erős érzelmi reakciókat okoznak a lakosság körében. Ennek hosszú távú lefolyását, menetét érzelmi járványgörbe néven emlegetjük. Nincs egységes és abszolút folyamat, csak egy átlagos lelki folyamatok görbéje, ami a legtöbb embert, azaz a társadalom többségét jellemzi. Legalább öt szakasza van, hasonlóan a gyászhoz, amelyek egymást követően jelennek meg, majd elmúlnak, de vissza is térhetnek.

Eleinte, amikor még nincs járvány, de már tudjuk, hogy lesz (pl. március), bizonytalansággal várjuk a mumust, amivel reményeink szerint hamar megküzdünk, ugyanakkor a biztonságérzetünk meginog, a stabil jövőkép elhalványodik. A második szakasz maga a járvány hatása, mindaz, amit az alatt megélünk: félelem, szorongás, izoláció, lelki zavarodottság, pánik. Eleinte sokan tagadásba menekülnek, majd a legtöbb ember a maga és családja védelmére koncentrál. A harmadik fázisban az aktivitás a jellemző: kreatív ötletek, összefogás, hősiesség, az „együtt sikerül” hurráoptimizmus érzése. Ez a szakasz a következővel függ össze, amelyben már-már elhisszük, hogy jó úton haladunk, túléltünk már valamennyi időt, látjuk, hogy nem lett mindenki beteg és „megúszható” a dolog. Ekkor sokan már lazítani szeretnének, de a következő szakasz őket is kiábrándítja.

– A mentális trauma mellé belép az egzisztenciális bizonytalanság, hiszen sokan elveszítik az állásukat..

– Igen, a járvány tart, nem sikerült legyűrni, a csüggedtség, a kiábrándulás lesz a meghatározó. Sokan megint a tagadásba menekülnek, látva, hogy „kár az erőfeszítésekért”, élni akarják a régi életüket. Ilyenkor a korlátozások még nehezebben viselhetőek, jön a mentális belefáradás, a hangulatváltozás, ismét előjön a félelem és a pesszimizmus, vagy a depresszió. Igen ám, de mi jön ez után?

Egy járványhullám után jön a második, ezt éljük most és ebben már nem ugyanazok a szakaszok következnek be. Sokan beletörődnek a „sorsba”, vannak, akik felépülve az előző hullámból eldöntik, hogy „lesz, ami lesz”, nem feszülnek tovább, de olyanok is vannak, akik feladják és teljes kilátástalanságot élnek meg mély depresszióval, alkoholizálással, félelmekkel.

A tapasztalat azt mutatja, hogy mind a fiatalok, mind pedig az idősek heterogén módon reagálják le a helyzetet. Én ismerek olyan idős embereket, akik, persze betartva a javaslatokat, azért megpróbálják élni az életüket, és olyan fiatalt is, aki fél éve ki sem mozdult otthonról. Mára látható egyfajta kimerültség, ami nem könnyíti meg a további óvintézkedések menetét.

– Első, második, és ki tudja, hányadik hullám jöhet még, tapintható a türelmetlenség. Hogyan tudjuk megerősíteni a mentális állóképességünket, hogy ne gyűrjön le minket a COVID-depresszió?

– Nem mindegy, hogy kit miképpen érintett az eddigiekben a járvány. Sok kutatás azt mutatja, hogy a hosszú távú mentális egészségre gyakorolt hatások függenek attól, hogy valaki megkapta-e a betegséget, feküdt-e kórházban (túlélő), hogy volt-e közvetlen tapasztalata a fertőzéssel (rokonok, szerettek betegsége, halála), hogy karanténban kellett-e töltenie időt (izolációs hatások), vagy hogy a foglalkozása miatt folyamatos érintkezésben kell-e lennie fertőzöttekkel (az egészségügyi ellátó rendszer tagjai). És mindemellett az egzisztenciális hatásokról se feledkezzünk el: munkahely, állás elvesztése, anyagi ellehetetlenedés, munkavégzés módjának gyökeres megváltozása (home-office, tanulás, online oktatás, online terápiák). Ugyancsak jelentős mentális terhet jelenthet egy beteg hozzátartozóról való gondoskodás, egy bármilyen betegség ellátásának elmaradása, a beteg hozzátartozó látogatásának tilalma, a gyermekvállalás, azaz az élet dolgai, amelyeket más mederben kell megélnünk.

Úgy hiszem, hogy vár még ránk sok nehézség, de fontos, hogy elfogadjuk, mindenképpen a természet részei vagyunk, és talán az nem volt normális, ahogyan a mai ember már élt. Kiaknázva minden természeti kincset, elpusztítva a környezetét, azt remélve, hogy ő maga sérthetetlen. Jó lenne, ha ez az időszak ráébresztene bennünket arra, hogy mindez tévút, és jóval nagyobb alázattal, odafigyeléssel lennénk a természet, más emberek és önmagunk iránt!

Nyitókép forrása: Facebook. 

Vélemény, hozzászólás?