Lelkiismeretfurdalás – az érzés, amivel a mindent elsöprő szeretet után először találkoznak az anyák, és egyben az érzés, ami aztán nem hagyja, hogy csak úgy a maguk jogán jól érezzék magukat. Mert mi van, ha nem halunk bele az anyaságba? Képzeljétek, semmi. Szabó Orsi, pszichológus, coach és tréner most segít leépíteni a rossz szokásokat.
Már a gyermekem életének második napján elkapott az a bizonyos minden anya által jól ismert lelkiismeretfurdalás. Nem tudtam szembeszállni egy hatalmaskodó nővérrel, és ezt ma is szégyellem. Riadt, első gyerekes anyuka voltam, akiknek dunsztja sincs az egészről, ezért könnyű volt bűntudatot ébresztenem magamban. Nem segített túl sokat, hogy senki sem szólt: ennek nem kéne így lennie.
Tényleg el kell fogadni?
Bár korábban kismillió cikket írtam arról, hogy mennyire fontos, hogy egy anya jól érezze magát a bőrében, ahogy telt az idő, én egyre jobban szégyelltem magam, ha bármi másra gondolni mertem a gyereknevelésen kívül. Oké, évekig alig aludtam. De mozogni sem mozogtam, mert úgy éreztem nincs rá időm. Olvasni sem olvastam, mert egy pillanatra sem voltam hajlandó levenni a szemem a babámról. Folyton szabadkoztam, ha valakinek a segítségét elfogadtam, pedig korábban mindig tudtam segítséget kérni.
Sokan mondták, hogy fogadjam el, mert ez ilyen. A babával együtt megérkezik az örökös lelkiismeretfurdalás is. A társadalmi elvárások nyomasztóak, az anyák – köztük én is – egyszerre akarnak az égvilágon mindenkinek megfelelni, pedig ez valójában lehetetlen.
Amikor elegem lett, kiderült, hogy rajtam kívül senkit sem zavar, ha néha kikapcsolódok egy kicsit. Sőt, mindenki jobban szeret, ha boldog vagyok. A gyerekem ugyan először megkérdezte, hogy ki ad majd neki, inni, ha én nem leszek itthon, de viszonylag gyorsan megtanulta, hogy az apja és a nagyszülei is tudják, hol a csap.
Pozitív hozzáállás kell a mom guilt legyűréséhez
De, hogy miért mesélem mindezt el? Mert múltkor épp erről a témáról beszélgettünk Szabó Orsi pszichológussal, aki egyáltalán nem érez már anyai lelkiismeretfurdalást, azaz „mom guilt”-et, ráadásul van is pár jó módszere, ha szeretnénk leküzdeni a sajátunkat.
Úgy látja, hogy a minket körülvevő környezet meghatározhatja, hogy érezzük magukat.
– Dolgozó anyaként lehet bűntudatunk azért, mert a munkánkat nem tudjuk úgy ellátni, ahogyan szeretnénk, a másik oldalon pedig azért, mert a munkánk miatt anyaként nem teljesítünk a legjobban – mondja. Gyakran hasonlítjuk magunkat másokhoz, saját (korábbi) ideáljainkhoz, gyermektelen ismerőseinkhez, egy fizetett munkát nem végző anyatársainkhoz, de az is lehet, hogy egy vonzó Insta feed is elég: ha keressük, mindig akad lehetőségünk, hogy az összehasonlításban alul maradjunk és rosszul érezzük magunkat.
Épüljön a megerősítés kultúrája!
Ezzel együtt nagy mozgásterünk van abban, hogy miként reagálunk a környezetünkre, sőt, sok-sok lehetőségünk van arra is, hogy úgy alakítsuk a dolgainkat, ahogyan az számunkra a legjobb. Hogy is nézhet ki ez?
– Az apákat rendszerint már azért megdicsérik – például a védőnő vagy a szüleink –, ha bármilyen minimális erőfeszítést tesznek a kisgyermek gondozásába. A “dad guilt”-ről sokkal kevesebb szó esik (ha esik egyáltalán), és állásinterjún sem kérdezik meg tőlük: mikor terveznek gyereket vagy épp ki fog gondoskodni a kicsiről, ha beteg lesz.
– „Nem rossz érzés ott hagyni a gyerekeket, amikor dolgozni mégy?”, kérdezték tőlem gyakran, mikor a kilenc hónapos mellől dolgozni kezdtem – meséli Orsi. Aztán rájöttem, hogy míg én heti egyszer-kétszer hagyom a gyereket a nagyira vagy az páromra, a férfiak nagy többsége minden reggel “ott hagyja a gyerekét”. Nekik mégsem sugallja nekik senki, hogy bűntudatot is érezhetnének emiatt… Felhúztam magam és megfogadtam, hogy én sem fogom ilyesmi miatt rosszul érezni magam, inkább büszke leszek arra, hogy milyen klasszul csinálom a dolgaimat!
Szerencsére a nőket kizsigerelő, bűntudatkeltő (az apákat pedig bénának néző) társadalmi rendszerek, szokások, elvárások jócskán változóban vannak, de azért még vannak. A tökéletes anya mítosza még él, de mi megtehetjük, hogy széles mosollyal integetünk neki, és – mintha közünk se lenne hozzá – valami teljesen másra kezdünk el figyelni.
Nincs és soha nem is lesz olyan, hogy mindent jól csinálunk. De az egészen biztos, hogy mindig van valami, amit jól csinálunk, amire büszkék lehetünk.
A munkában is. Anyaként is. Egy nagyszerű lehetőség az anyai lelkiismeretfurdalás leküzdéséhez és a saját szabadságunk növeléséhez, ha a megerősítés kultúráját kezdjük el építeni magunk körül – mutat rá a pszichológus. Kezdhetjük akár most rögtön is!
De hogyan csináljuk? – Orsi tippjei segíthetnek!
-
Figyeld meg, mi működik, mit csináltál jól! Emlékeztesd magadat a sikereidre, még ha aprók is! Minden nap végén szedj össze három dolgot, amit aznap jól csináltál! Hamar belejössz majd, sőt, egy hét után már szuper hosszú listát olvashatsz össze!
-
Azon agyalsz, mit rontottál el és miért vagy te ilyen? Agyalj mellé kicsit azon is, hogyan csináltad azt, ami jól ment. (De tényleg: hogyan csináltad?)
-
Nincs ötleted, hogy mit csináltál jól? Kérdezz meg valakit: a családod, a barátaid, anyatársaid mind segítségedre lehetnek.
-
A párod, szülőtársad elismerései különösen fontosak! Ő látja legjobban nap mint nap, mi mindent beleteszel, hogy működjenek a dolgok! Ha nem kapsz tőle (elég) elismerést, kérj: kérdezd meg, mit csináltál jól aznap, mi esett neki jól.
-
Légy bőkezű a megerősítő visszajelzésekkel: az elismerés ingyen van és mindenkinek jól esik. Ne érjen véget egyetlen játszótéri vagy munkahelyi beszélgetésed anélkül, hogy szóvá tettél volna valamit, amit jól csinál.
-
Dicsérd a párod, különös tekintettel az apai kompetenciáira! Csak életveszély esetén lépj közbe, ha a gyerekkel foglalkozik. Ha feszült vagy attól, hogy nem jól csinál valamit (és nem kér segítséget), akkor foglald le magad azzal, hogy csendben összeszedsz öt dolgot, amit éppen akkor becsülni tudsz benne.
-
Pozitív visszajelzést kaptál? Irulás-pirulás, magyarázás, hárítás helyett kérdezz rá a részletekre: pontosan mit látott rajtad az illető? Mi az, ami tetszett neki?
-
Légy konkrét: minél pontosabban, részletesebben fogalmazd meg azt, amit el tudsz ismerni magadban vagy másokban! (Pl: “Ügyes vagy” helyett: “Igazán magasra ugrottál!”. Tulajdonság helyett viselkedést és/vagy erőfeszítést méltass!)
-
Tanítsd az elismerés kultúráját és képességét a gyerekednek is: adj megerősítő visszajelzéseket, és kérdezd meg: miből érezte ma, hogy jó anyuka voltál.
– Az anyósommal cseteltem – meséli Orsi. – Valami olyasmin aggódott, hogy nem a múltkori találkozásunkkor nem öltöztettük fel jól a gyerekeket. Felidegesíhettem volna magam és írhattam volna az időjárásról és a ruhákról, vagy arról, hogy négy év alatt milyen kevésszer volt beteg a kisfiunk. Ehelyett azt írtam: te vagy a legjobb nagymama, hogy így aggódsz! így is gondoltam: annyi minden mellett még erre is van szeme észrevenni, és törődése megírni nekem. Mit válaszolt erre? “Ti meg a legjobb szülők!” És talán igaza is van – fejezi be.
Nyitókép: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
