Miért szállsz be a liftbe, annak ellenére, hogy a gyomrod görcsbe rándul, és rossz érzésed van, amikor kinyílik az ajtó és meglátsz valakit benne? Miért engeded el a füled mellett, amikor a randipartnered nem hajlandó meghallani, hogy te inkább a saját kocsiddal akarsz menni és nem az övével. Miért a jólneveltséged győz és nem a megmagyarázhatatlan félelmed, amikor a barátod haverja váratlanul feltűnik az ajtóban, persze akkor, amikor a barátod épp nincs otthon, és arra kér, hogy engedd be? dr. Pintér Márton Krav Maga önvédelmi oktató könyvben foglalta össze több évtizedes tapasztalatait.
Tavaly ősszel szörnyű támadás ért egy kislányt, aki iskolába igyekezett egyik reggel London környékén. Egy férfi elkapta a nyílt utcán, és vonszolni kezdte egy kihalt sikátorba, hogy erőszakoskodjon vele. A kislány teljesen lefagyott, nem tudott elfutni, segítségért kiabálni, csak hagyta, hogy az idegen vonszolja.
Az volt az óriási szerencséje, hogy egy járókelő érzékelte, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Rákérdezett a kislánynál, hogy jól van-e, aki csak hebegni-habogni tudott és csak suttogásra futotta, azt hajtogatta alig hallható hangon, hogy köszönöm, köszönöm.
A járókelő erre elővette a mobiltelefonját és elkezdte rögzíteni, hogy mi történik, miközben folyton beszélt a támadóhoz: „Mit csinálsz? Hova viszed? Azonnal engedd el! Videózlak. Mindenki látni fogja, hogy mit csinálsz!”
Lélekjelenlét kell a segítségnyújtáshoz és az önvédelemhez is
A kislány ennek a bátor nőnek köszönheti a megmenekülését. Azt gondolom, ahhoz, hogy egy vadidegen ilyen bátorsággal lépjen fel, különös lélekjelenlét kell. Éppen ezért, az esetek nagy többségében inkább megmagyarázzuk magunknak, hogy miért nem szólunk bele az orrunk előtt zajló gyanús helyzetbe, elhitetjük magunkkal, hogy nem a mi dolgunk közbeavatkozni, hiszen még hülyét is csinálhatunk magunkból, ha félreértjük a szituációt.
Korábban beszélgettem egy ismerősömmel, pont arról, hogy ha valaki látja, észleli, érzékeli, gyanakszik, hogy egy gyereket vagy bárkit valamilyen módon bántanak, miért nem csinál semmit felnőtt létére? Miért nem jelenti fel a bántalmazót? Miért nem szól a főnöknek, tanárnak, igazgatónak, védőnőnek, rendőrnek? Eddig csak sejtettem a választ, hiszen alaposan megvan a véleményem embertársaimról, felebarátaimról, de amikor elolvastam Pintér Márton önvédelemről szóló könyvét, már meg is értettem, hogy (sajnos) miért az az általános reakció, hogy elfordítjuk a fejünket, és igyekszünk nem belekeveredni.
A fenti esetről egyébként onnan értesültem, hogy aggódó levelet kaptam a lányom iskolájától, amelyben közölték, hogy szörnyű dolog történt, egy úgynevezett incidens, amelyről bővebben nem akarnak mondani semmit, de beszélgessünk el a lányunkkal, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, a busz- és vonatállomásig csapatosan menjenek, ne egyedül és így tovább. Az esetre továbbra is incidensként hivatkoztak, és akárhogy nézegettem az emailt, meg az összes többit, amit még küldtek, semmi közelebbit nem sikerült kihámoznom belőlük.
Ha nem nevezzük nevén a bántalmazást, az csak ront a helyzeten
Most akkor mégis mit mondjak a lányomnak? Joggal kérdezheti, hogy miért mondom, amit mondok? Erre azt tudnám felelni, hogy nem tudom. Mégis mi történt, ami miatt aggódsz? – kérdezné. Erre megint csak azt felelhetném, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs.
Hogy adhatnék jó tanácsot, hogyan készíthetném fel a veszélyhelyzetre, ha magam sem tudom, hogy pontosan mivel állunk szemben?
Az iskolából nem akarták feleslegesen megijeszteni a lányokat, ezt értem, de véleményem szerint az sem helyes, ha fontos információkat hallgatunk el előlük. Ugyanis ez az erőszakos eset mindenképpen megtörtént, ha elhallgatjuk – nehogy a szívükhöz kapjanak a kislányok és szüleik -, ha nem. Nyilván lenne olyan mód, ahogyan beszélni lehet róla.
Sőt, mentem tovább a gondolkodásban, egy erőszakos bűnöző vajon nem örül-e egy ilyen hozzáállásnak a felnőttek részéről? Hiszen így, a gyerekek nem tudnak – elméletben sem – felkészülni arra, hogy támadás éri őket, pedig ez lenne az egyik, ha nem a legfontosabb dolog. Hogy felkészüljünk. Hogy beszéljünk róla. Hogy ne akkor ijedjünk meg. Legyen tervünk, ne akkor kelljen másodpercek alatt, stresszhelyzetben, ki tudja milyen körülmények között összekalapálni egyet, ami vagy működik vagy nem.
A Kézikönyv az emberi ragadozókhoz – Nem csak nőknek című könyvben megdöbbentett a részletesség, amellyel a szerző helyzeteket és embertípusokat elemez, ahogy mögé néz a különböző szituációknak, és amilyen pontossággal jellemzi azt a karaktert, amelyikkel épp dolgunk, van. Megdöbbentett és szembenézésre késztetett: vajon miért hessegetem el a rossz érzéseimet egy szituációval vagy emberrel kapcsolatban még mindig?
Miért írja felül a jólneveltségünk az intuícióinkat, megérzéseinket? Miért maradunk benne a nekünk egyre fojtogatóbb, kellemetlen helyzetben? Miért gondoljuk azt teljesen rendben lévőnek, hogy egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, csak nehogy megbántsunk másokat? Ha valaki jót akar nekünk, akkor nem is vár el tőlünk ilyet – ezt jó, ha észben tartjuk.
Egy idő után már azt is meg tudtam fogalmazni magamnak, amit addig csak sejtettem, azt, hogy miért nem jó, ahogy a lányom iskolája kezelte ennek a bűncselekménynek a hírét: olyan finoman, mintha szinte meg sem történt volna, nehogy felborzolja a kedélyeket.
Az információ az önvédelemhez is jól jön
Nem tudom, hogy a többi szülő mit csinált, de én az „incidensről” szóló email után elkezdtem feltúrni az internetet, mert úgy éreztem, nem tudok úgy hatékonyan segíteni, tanácsot adni, óvni, ha nem tudom, hogy mi történt. Az első keresések nem hoztak sikert, de akkor tüzetesebben megnéztem a levelet és a keresőbe az iskola által használt jelzőket ütöttem be. Így már meglett, amit kerestem. Az eset tényleg megrázó volt, és vérzett a szívem a szegény kislányért, csak remélni tudom, hogy mihamarabb felépül a traumából.
A lányomnak pedig elmondtam, amit megtudtam, és azt is, amit szerintem ilyen esetben tenni kell vagy lehet. Nem akartam megijeszteni, de például magamról tudom, hogy olyan vagyok, aki jobban fél a ki nem mondott dolgoktól, az ismeretlentől, a bizonytalantól, mint magától a tudástól. Reméltem, hogy a lányom is ilyen.
Számomra az információ, a tudás biztonságot ad, míg a fent említett helyzetkezelés bizonytalansággal és félelemmel tölt el. Az ilyen félelmet pedig nem akarom átültetni a lányomba. Mert mit mondhattam volna neki a helyzet ismerete nélkül? Azt, hogy ha egy férfi közeledik hozzád, azonnal fuss hanyatt-homlok az ellenkező irányba, akár még kezdj kiabálni is? Mindezt pusztán azért, mert férfi?! Azért ezt sem mondanám normálisnak.
Nem szeretném a lányomat arra nevelni, hogy a férfiaktól, úgy általában, félni kell. Így nem lehet élni. Állandóan gyanakodni, mindenkiről a rosszat feltételezni. Mi van, ha csak azt akarja megkérdezni az illető, hogy hány óra van? Akkor hívjam rá a rendőröket?
Hogyan vegyük észre a valódi különbséget jó és rossz között?
Nem a férfiaktól kell félni, hanem a rossz emberektől. Arról nem is beszélve, hogy ha mindenkitől félünk, mindenkit gyanakvással kezelünk, mert „rossz ember”, akkor megint csak nem tanuljuk meg a legfontosabbat: reálisan látni a környezetünket, és a benne lévő személyeket. Egész egyszerűen nem leszünk képesek különbséget tenni jó és rossz között – a „rossz emberek” legnagyobb örömére.
A rossz emberek pedig többnyire gyakorlottak a megtévesztésben, ezért úgy tűnhet, hogy kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk. Ami azonban egészen biztos, lépéshátrányban vagyunk velük szemben.
De biztos ez? Mi van, ha ahelyett, hogy homokba dugnánk a fejünket, inkább alaposan körülnéznénk, és figyelnénk, mondjuk a megérzéseinkre? Figyelnénk a környezetünkre? Kicsit tudatosabbak lennénk a figyelmeztető jelekkel kapcsolatban, mert a legtöbb tragédiának, nyilván nem mindegyiknek, van valamiféle előjele. Csak olyan rövid idő alatt kellene tudatosítanunk, hogy ha nem vagyunk tisztában vele, nem hallottunk, tanultunk, olvastunk róla, akkor lehet, hogy inkább nem veszünk tudomást a jelekről.
Ha azonban tudjuk, hogy mire kell figyelnünk, akkor legalább az esélyt megadhatjuk magunknak, hogy még idejében ki tudjunk lépni a veszélyes helyzetből.
Fotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
