Kórházszag. Klórfehér, hideg falak. A kórház nem csak a gyógyulásé. Sokak számára a félelem tere, ahol a kétség folyamatosan ott remeg a levegőben. Gyűlölöm. Bármennyire is szorongással tölt el a gondolata, hogy belépek a kapuján, most naponta kell megtennem. Az én örökké gyönyörű, fiatal és erős anyám két hete fekszik az egyik rideg, sápadt fényű kórteremben.
P. Tamara írása.
Senkije nincs rajtam kívül. Apa már 5 éve nincs velünk. Mindent félreteszek. Munka után és szombaton is ott vagyok a 41-es kórteremben. Jobb napokon picit sétálunk is az udvaron.
Tűnődöm. Hogyan hihető bárki számára is, hogy itt van esély a gyógyulásra? Nettó negatív energia. Szinte érzem, ahogy az elhunytak egykori félelme is itt rezeg a levegőben. Szinte érzem a bőröm alatt, és folyton fázom.
Beszélek az orvossal. Semmi jót nem mond. Próbálok nem összeomlani, azzal nem segítenék anyámnak.
Járok hozzá, fogom a kezét, ápolgatom, és beszélgetünk. Talán többet, mint valaha. Legalább kicsit kárpótol a tudat, hogy fokozatosan megkönnyebbül, és így egyre kisebb az a „csomag”, amit magával visz a Nagy Útra.
Ő elég haladó felfogású. Nem a régi dogmák szerint él, holisztikusan tekint mind az emberi egészségre, mind a világra. Bár az ismeretlentől való félelem nem kerüli el őt sem, hiszi, hogy test, szellem és lélek külön, mégis együtt járja táncát e földön, s a halál csak egy átlépés valami csodálatos, más energiatérbe.
– Elhoztad a láncot? – kérdi.
Uramisten, az aranylánc. Persze, hogy nem hoztam el. Minden nap megkérdi. A láncot a saját és apu jegygyűrűjének aranyából készíttette nekem, még apu halála után, hogy általa mindig velem lehessenek. Most azonban neki volt szüksége rá, hogy a kezébe fogja, érintse, lássa. Vágyott rá.
Hogyan mondom el neki, hogy már nincs meg?
Hogyan magyarázom meg, hogy el kellett adnom, hogy ki tudjam fizetni a számlákat? Hogy a válás után egy ideig semmim nem volt, és másfél év kellett, hogy anyagilag talpra tudjak állni? Hogy mondhatnám el, hogy nem akartam mindezzel nyomasztani, hiszen neki éppen akkoriban kezdődtek a rosszullétei?
Talán nem is a lánc bántaná igazán, hanem hogy ezekről nem mondtam el neki semmit. Szégyelltem magam, mint egy kisgyerek, és tudtam, hogy nincs menekvés, egyszer mindent el kell mondani, ez pedig fájni fog neki.
Minden nap csak jobban elfogyott. És minden nap rákérdezett.
– Holnap elhozom.
Már nem válaszolt. Csak nézett rám, és ebben a nézésben megláttam a mindent tudás szomorú csendjét. A szégyenemre nem voltak szavak. Bárcsak visszaforgathatnám az időt!
Sóhajtott.
– Semmim nem maradt kettőnkből, csak az a lánc.
Nem mertem megszólalni. Igaza volt. Hiába enyém a lánc, mégis úgy éreztem, megloptam őt. Aztán eszembe jutott valami, felnéztem rá és megfogtam a kezét.
– És én! Én is kettőtökből maradtam. Itt vagyok anya, és itt maradok. És nem hagylak magadra.
Nem haragudott. Mindent tudott.
Tudta, milyen nehéz idők jártam rám, és azt is tudta, hogy miért nem mondtam el neki. Tudta, hogy néha azt a valóságot szégyelli legjobban az ember, amiről azt hiszi, hogy egyedül kell vele megbirkóznia.
– Bocsáss meg, anya!
Fejem a kezére hajtottam, és néma sírás rázott.
Keze végigsimít a hajamon. Könnyeim elapadnak, ólmos álmosság édes súlya csukja le a szemeim. Megáll az idő. Elfelejtem, hogy a festékem elkenődött. Elfelejtem, hogy a hajamat nem mostam meg reggel. Elfelejtem, hogy tökéletlen vagyok. Nincs felnőttkor, nincsenek számlák, határidők. Elfelejtem, hogy felnőtt vagyok.
Gyermek vagyok. Anyám gyermeke. Így akarok maradni. Legalább még egy kicsit.
kiemelt kép: AI
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

