Újra

Törtem, szakadtam, égtem. Égek most is, de ez már a tisztítótűz, édes fájdalom, csontig hatoló, sebet nem ejt. Leggyönyörűbb hibámat már elkövettem, az illúzió kéznyújtásnyira tőlem. Használom, ha akarom, máskor meg térden állva könyörgök hűs ujjak érintéséért. Homlokomig sosem ér el. Hány életet éltem le így? Megszülöm magam. Így megy ez, végeláthatatlanul. És újra.

Lélegezz bele, amikor a legjobban fáj – szól az örök mantra.

Gyenge-Rusz Anett írása.

Ez is én vagyok. Ez is az enyém.

Akit Isten szeret, annak minden a javára van, még a nehézség, a szenvedés is. Én ezen a nyelven értek. De miért ezen?

Miért égetem porrá a világot, újra és újra, néhány percnyi boldogságért?

Ismerős az évezredes rítus. Apró gyomorgörcs jelzi a búcsú idejét. Megtanultam gyorsan gyászolni, hogy maradjon emlékem, mielőtt tűz gyúlna a torkomban. A lángok felcsapnak a testemben. Végig a lépemen, a májamon. A szívemen.

Tűzforró bőröm érintését ugyan ki állná?

Ezért imádkoztam, de az útmutatás könyörtelen. Hozzászoktam a pusztulás szeléhez, visszatáncolok újra. Saját háborúmba mindenki beleremeg, tiszavirág-életű boldogság csak a tűzszünet.

Jobban szeretek harcolni, mint élni?

Az izomláz is elmúlik, rakódik rá a következő, az is a fájdalomból tanul. A test csak a megpróbáltatásból ért, az enyémnek kijutott bőven a leckéből. Jobban bírja, mint a lelkem, néha nem is tudom, melyik vagyok én.

Mit látsz az utcán, ha szembejövök veled?

A félig kidörzsölt hajnali ráncaimat, a szélben táncoló sálamat, netán az arcom előtt gomolygó cigifüstöt? Mert mind én vagyok és egyik sem.

A szemembe nem nézel, nem látod, hogy nincs választásod, akarsz-e engem. Én döntök, én akarlak, vagy éppen szó nélkül otthagylak. Bár megtehetném, hogy ne legyek senkié, csak a magamé. Képes vagyok. Csak néha van szükségem erős tenyeredre, hogy tudjam, vigyázol rám.

Gyengéden végigsimítod a hajam, vagy izzadtan szorítod a combomat, aztán elengeded, én meg visszavárlak ide is, oda is, de nem várok tőled semmit.

Gyertyát gyújtok, meddő várakozás, hogy fénye hozzám csal. Elfújom minden este újra. Hiába, tovább lobog a láng, de már bennem, és tudom, nem szabad kihunyni hagynom.

Elfáradok, résnyire nyitott ajkaimon át szökik a tűz. Lángba borult körülöttem a világ, senki nem menekül, mindenkit megperzsel, kit a harag, kit a vak szenvedély éget meg. Mindannyian foglyok vagytok, a tűz foglyai, az én foglyaim, és még csak nem is érdekeltek.

Fussatok, ha tudtok, vagy maradjatok, én mindenképpen egyedül vagyok, hiába akartok engem százan, akár ezren.

Hazudtok mind, semmit nem hiszek el nektek, még a magam gondolatait is átrostálom más-más szűrőkön. Mert a lencsék is hamisak, letépném róluk a fényt, amikor villan, hogy ne készüljön soha kép, évek óta lóg a falon, hazugsággal van kitapétázva az élet, torkomat szorongatja, szememből már nem folyik a könny, csendben szivárgott el mind útközben.

Szétnézek, és nem tudom, hol vagyok, miért itt és hogyan kerültem ide. Egy könnycseppem maradt, a nyakamban lóg, megszorítom, hátha a múltba repít.

Aki kapta, tudna-e másként dönteni?

Nem nyílik az időkapu, visszatérek mindig egy kereszteződéshez. Újra és újra. A kanyarnál végre jobbra fordulok, felkúszok az élő petevezetéken.

Az izomláz megint kínoz, egyre jobban szúr, de nem baj, menni kell, mászni fölfelé, helyre lelni a saját méhemben, ott vagyok biztonságban, onnan indul minden, új élet születik, csak előbb még meg akarok, meg fogok halni. Donornak már eladtam magam rég, nem maradt mit elvenni. Megöltetek. Hagytam.

De már tudom, a kígyó nem harapni jött. Gyógyítani. Velem marad. Feltámadok.

Ez is érdekelhet:

Mindannyiszor