Mindannyiszor

Csak a csípőm mozdul, fegyelmezetten tűröm a hideg verejtéket a hátamon. Egyenként folynak végig a cseppek, egészen a bokámig. Forró viasz is lehetne, úgy fáj. Másodpercek. Jönnek, kínoznak, aztán eltűnnek örökre. És hiányozni kezdenek. Nagyon. Úgy teszek, mintha minden könnyű lenne. A mozdulat a sötétben is tökéletes. Mindenki azt keresi, hol a trükk, de a testem nem hibázik. A puszta közepén az éj vékony fekete leplet dob rám. Finom sziluett kell a mozdulatnak. És hogy éppen meg ne fagyjak, különben nem lehetne így kihasználni. Lágyan megfeszítem a combjaimat, számolom, hányszor fújom ki a levegőt, míg teljesen lábujjhegyre emelkedem. Karjaim széttárva, úgy várom, hogy tenyerem közepéből folyni kezdjen az életem, de csak a szégyen lüktet a helyén. Mária Magdolnából nem lesz soha próféta.

Gyenge-Rusz Anett írása.

Meddig állok így, nem tudom, a térdeim nehezen bírnak engem. Volt már ennél rosszabb is, lelkem egy darabja örökre Reynosában rekedt. Nem szabadulok a börtönéből, marasztalom magam, érintésnek hazudom az erőszakot, és engedem mindannyiszor. De ki fog rám vigyázni?

Még mindig nem hagynak a régi gondolatok, ide is utánamszöktek. Egyre feszülő vádlimon szaladnak fölfelé, a hajamba kapaszkodnak. Törött hajvégeimet mind nekik köszönhetem, úgy markolják, le véletlenül se essenek. Könnyebb lenne nélkülük. Teher csak a ragaszkodás, elengedném őket is, mint mindenki mást. Bár soha ne mondtam volna senkinek semmi fontosat.

De kinek fontos, ha nem számít a szavam? Egyetlen fegyverem az ellentmondás, letettem rég, szabad prédává váltam, azóta is menekülök.

Élő pajzsom saját testem lett, azt használom most is, újabb csípőmozdulattal terelem el magamról a figyelmet. Nem szépség ez, álca. Sosem tudhatom, hogy ki áll mögöttem, hogy vártam-e, hogy akarom-e, hogy ember-e vagy állat. Egyik sem ér hozzám, látatlanban döntök, és mindig rosszul.

Mindet utálom, de azért táncolok nekik. Talpam újra földet érint, jeges, mint máskor, mint századjára, közben kecsesen hajolok előre. Még sosem láttam a saját méhszájamat, ez is csak a vadaknak adatik meg. Közelebb nem jönnek, a magamé maradok, de azért félek.

Felegyenesedve várom az újabb próbát. Kiállom. Fogy a türelmem. Már a holtak segítségét sem kérhetem, legutóbb is kérdőn néztek rám.

Én jövök, tudom, de senki nem mondta, hogyan csináljam. Nem akarok kérdezni, sem válaszolni, szeretem az életen át tartó csendet, úgysem ezen múlik. Vajon mikor kell hátrafordulni, hogy ne fújjon könnyeket szemembe a szél? Fáradhatatlan vagyok, jól bírok az érzéketlenséggel, közben folyton az ellenkezőjére gondolok.

Soha nem fogy a sor mögöttem, kezdem elölről, közben imádkozom, hogy ne rántson le a vérvonal a legszebb pillanatban.

Valami megzavar. Elvétem az ezerszer járatott pontos mozdulatot. Éppen csak rándul a nyakam, szempillantásnyi végzetes baleset.

A vállam fölött megláttalak. Én már láttalak. Hiába a farkasbőröd, hallom, ahogy a bal szívkamrád vért pumpál a testedbe, miközben az enyémet bámulod. Tekinteted megmar, harapásaid láthatatlanok maradnak. Nem érted, és nem szólhatok, mert az életemért táncolok neked, de te azt hiszed, kurva vagyok. Tévedsz! És ha nem: Te vagy Isten! Én pedig Te vagyok.

kiemelt kép: freepik

Ez is érdekelhet:

Hanyadjára