Hanyadjára

Útmutató nélkül születtem a világra. Nem várom el, hogy mások írják meg helyettem. Lassan gyűlnek a mondatok. Szavanként. Néha betűnként. Van, hogy bénultan ülök a tollal a kezemben, és arra gondolok, van-e értelme. Máskor kihúzok ezt-azt, átírom. Haladok? Haladok. Talán inkább a vadhajtásokat nyesegetem. Ebben telik az élet. Ez a célja az egésznek. Ha tehetném, belelapoznék kicsit a transzcendensbe. Elképzelem, ahogyan olvasom, de József Attila sorai úsznak a szemem elé:

„Szeretni kell a csalfa köd-eget!
 Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
 Fölnézvén a szív könnyedebben feled
 És föltalálja tán az örök békét.”

Gyenge-Rusz Anett írása.

Először megnyugszom. Aztán összefut a nyál a számban. Sós íze van. Ebből tudom, hogy próbálom visszafojtani a sírást.

Felállok az asztaltól, hagyom az útmutatót. Sétálni indulok, mindegy, hová. A nyárközepi szél hangja olyan, mint a novemberié. Jó lenne fázni.

Egy pillanatra ősz lesz. De elmúlik. Nem érzek semmit. Szabad akaratomat keresem ebben az óriási univerzumban. Szétrepeszt, hogy nem ismerem fel a magam tudását. Még csak el sem hiszem. Ezért nevetek magamon.

Már nem kerülget a sírás.

Zajt hallok, az égre nézek. Egy repülő alacsonyan száll. Ezek szerint létezik. Nem úgy, mint a megfoghatatlan apró tárgy a felhők fölött. Hanem igazán. Ezek szerint én is létezem. Igazán.

Eszembe jut valami. Visszaszaladok a házba. A konyha polcáról leveszem a mozsarat. Rézmozsár. A nagymamámtól örököltem. Rég vettem a kezembe. Poros, a pók is beszőtte. Tele van papírfecnikkel. Egy ideig ebbe gyűjtöttem a gondolataimat.

Egyet kihúzok belőle: „Tudjátok meg, hogy a boldogság titka a szabadság, a szabadság titka viszont a bátorság.”

Periklésznek biztosan igaza van ebben, de be is kaphatja, mert nem vagyok elég bátor. Így aztán szabad sem. És csak én tehetek róla. Jobb lenne mozgásban lenni. Várakozás helyett vásárra vinni a bőrömet. Élni többet. Még. És emelt fővel. Most még nehéz. Erősödnöm kell. Szükségem van pár feladatra.

Megérzem a húsleves illatát. Számhoz emelem a kanalat, de az íz, amit érzek, képzelet és valóság közé szorít. Mi legyen? Mi lett velem?

Nem bírom tovább, megfulladok. Kitámolygok a bejáraton, szorítom az ajtófélfát. Szívverésem lassul, míg az orromon beszívom a levegőt. Lelkem falára simul a délelőtti napsütés. Legyen ez a mindennapok háttere. Gombostű úgysem marad meg benne. Ha netán mégis a fájdalom vagy a gonoszság cédulákkal betapasztaná, nem fog rajta sokáig a mérgezett nyál. Ha rá is szárad az undok ragacs, majd lepereg. A foltokat pedig kifényesíti a napsugár.

Lépek párat előre bizonytalanul, mint aki épp elvetélt. És talán így is van. A petevezetékem légüres tér már régóta. Magányomban keresztülfolyok rajta, ott vagyok a magam holdvérében. Olyan sűrű, hogy nem látszom ki belőle. Csak néhány csepp ragyog. Egyedül vagyok. Voltam is, maradok. De én választottam. Viselem.

Hiába nehéz, remegő térdekkel indulok előre valahová. Menni akarok. Újra ruganyos léptekkel járni a világban. Kavics hűti a talpam, a csipkén keresztül látom a lábujjaimat. Levetkőzöm. Képzelt tükörben nézem magamat. Meztelen testem emlékeket ébreszt arról, milyen voltam régen.

A hegeket tapintom. Visszacsinálni egyiket sem lehet. De vajon enyém-e mindez? Melleimet anyajegyek borítják. Nem tudom felidézni, milyen volt azelőtt. Azt sem tudom, mi előtt. Ruháimat elégetem. Ha rajtam vannak, nem találom önmagam. Felcsapnak a lángok, körbevesz a füst. Pereg a hamu, lehull, mellézuhanok én is.

Apró karcolások. Újabb, nyolc napon belül gyógyuló sebek. Unom ezt. Felállok. Hanyadjára. Reszketek, de nem bánom. Nem félek. Sorsom Isten kezében van; fölém tartja, bárhol járok. Elindulok. Vártam eleget. Hogy leszek-e királynő, anya, bölcs vagy éppen ribanc?

Lettem? Nem érdekel. Halál és csók: mind ugyanannak a része. Utóbbit mind akarjuk, az előbbitől rettegünk. De én erősebb leszek csóknál és halálnál. Rohanok a végtelen határáig, hogy leugorjak, hanyatt repüljek, mert tudni akarom: földet éréskor erősen tart-e majd a gerincem.

Hogy aztán felüljek, és mosolyogva mondhassam: „Kész az útmutató! Ez az abnormalitás felszabadító ereje. Nem ti mondjátok meg, mit csinálok. Belém van kódolva az ellenkezője. Saját világom van. És szabad vagyok benne.”

Ez nem önvallomás. Csak egy mese. Megtörténik.

nyitókép: freepik