Szórakozottan bámulta a folyosó fehér csempéjét. Némelyik kissé ferde, és annyira szorosan vannak egymás mellett. Akkor még nem volt divat a fuga. Hetvenes évek? Vagy nyolcvanas? Most úgyis menő a retro. Nemrég választottak csempét a fürdőszobába Dáviddal, és a hozzá való fugát, csak azért tudja. Amúgy sosem figyelt az ilyesmire. Eszter tavaszi neonfényben ücsörgött kissé domborodó pocakjával és az eddigi leleteivel a nőgyógyászaton.
Merát Anikó novellája
Dávid megint nem jött el, pedig már lehet, látszódni fog, hogy fiú-e vagy lány. Szeretné tudni. De most ez milyen már, hogy nincsenek együtt, amikor kiderül? Ez olyan meghitt pillanat, vagy valami olyasmi. Itt kellene lennie. Dávid tehet róla. Miért nem jött el megint?
Az ultrahangszoba titokzatos, kopottfehér ajtaja környékén még két pár üldögélt, és egy fiatal lány a barátnőjével, ijedt arccal. Eddig észre sem vette őket.
– Petrákné? – szólt ki az asszisztens.
Eszter elkapta szemét a lányokról, és bement a félhomályos helyiségbe. Az asszisztens elhúzta a függönyt a két ágy és ultrahanggép között.
– Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? Minden rendben?
Engedelmesen bólogatott az orvosnak boldog kismamaként.
– Most már elég lesz a hasi ultrahang, nem kell hüvelyi, elég nagy már ez a baba.
Örült, hogy nem kell levetkőznie meg kitárulkoznia megint. Lefeküdt az ágyra, és szabaddá tette a hasát. Az orvos beírt pár adatot a gépbe, és már nyomta is rá a hideg, csúszós izét.
– Szépen növekszik – mondta elégedetten. – Nem vizesedik a lába? Ugye szedi a vitamint? Ez itt a méhlepény, a fejecskéje….
Miközben a doktornő beszélt, a függöny másik oldalán valaki hirtelen felzokogott, majd élesen hasított a levegőbe egy rideg, érzéketlen hang.
– Ne sírjon. Vannak családok, akik örülni fognak ennek a gyereknek. Örökbe lehet adni. Már elmúlt 16 hetes.
A valóság hirtelen átkerült a függöny túloldalára. Eszter vastag, formátlan dunyhába kezdett el süppedni, rideg puhasága körbefogta, s megbénította. Csak feküdt benne tehetetlenül, mint egy ottfelejtett, kósza remény, de a távoli hangok élesen karcolták.
Az a kétségbeesett, fojtott sírás. Az a könyörtelen ítélet. Az a….az az elviselhetetlen gondolat… Befogná a fülét, csak ne hallja. De a kéz dermedt mozdulatlan. A szív megrekedt. Az ijedt arcú lány! Uramisten! Talán még 16 sincs! Az agy nem tudott szavakat formálni. Megbénult az is.
– Egyébként lány lesz. Ugye szeretné tudni? – ezt már a saját orvosa közölte.
– Mi? Ja, hát igen, végül is igen.
Bávatagon letörölte magáról a gélt, és megigazította a ruháját.
– Jól van?
– Persze… – hagyta rá Eszter, de alig tudta összeszedni a cuccait, és kifelé támolyogva nekiment az ajtófélfának.
Lehetséges, hogy a doktornő nem hallotta, mi történik mellettük? Vagy őt sem érdekli, mint azt a részvétlen, kemény valakit? Talán csak ő képzelte az egészet. Jó lenne… Az nem lehet, hogy csak ennyi! Megmondják neki, aztán menjen isten hírével, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna? Hányingere lett.
Nem emlékezett, hogy jutott ki az utcára. Szemével a lányt kereste, de már eltűnt. Most mi lesz vele? Szerette volna megmenteni, azt a rideg hangot meg jól képen törölni. Három saroknyira volt, mire észrevette, hogy rossz irányba megy. Megfordult, és akkor fogta fel, mit mondott az orvosa. Szóval lányom lesz. Szegény lány.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
