A telefon ébresztőjére kel reggel, feltolja. Újra csend. Ránéz a kijelzőre. Nincs új üzenet. Meghúzza a vállát. Visszafekszik. Üres tekintettel bámulja a fehér plafont, s éppen a feje fölött egy magányos pók ereszkedik le vékony aranyfonálon. Hát ez?
Reggeli közben pörgeti a face-t. Két cikk alatt elolvassa a hozzászólásokat, néhányat lájkol, három ismerősnek szülinapja van, a tegnapi futósposztját még tizennégyen lájkolták, ketten szivecskézték, Marika hozzászólásban küldött egy ölelős mackót, hogy milyen ügyes volt. Elmosolyodik, és ő is visszaszivecskézi Marikát.
A szülinaposoknak elküldi ugyanazt a köszöntést mosolygó és torta emojival, Robinak egy pezsgős-koccintósat is mellé tesz. A tárkeresőn jobbra húz néhányat, hátha lesz valami mozgás.
Nincs itthon semmi kaja. Felkerekedik. Csip, csip, csip – húzza le a vonalkódokat az önkiszolgáló pénztárban. Az uborka hol is van? Vonalkód nélküli termékek, asszem. Miért nincs itt senki? Meg se tudja kérdezni… Mindegy, megvan. Mennyiség: 1 db. Rendelhettem volna neten is.
Fura, hogy még egy eladót sem látott, azért köszön a polcoknak, mégiscsak udvarias az ember. Hazafelé bandukol az utcán. Esik. Fejére húzza a kapucnit.
A telefon rezgéssel jelzi a zsebében, hogy Robi már lájkolta a szülinapi köszöntést, és válaszolt is. Köszönöm.
Elhagyatott a mellékutca, egy embert sem látott még ma. Lehet apokalipszis volt az éjjel, kihalt az emberiség, csak én maradtam, és nem is tudok róla. Elszórakoztatja magát ezzel a gondolattal. Á, nem, a face-ről tudnám. Ez megnyugtatja.
Üzenet anyámtól, hogy ettem-e rendesen, persze, persze. Nem, nem megyek ma át, bocsi. Annyi dolgom van. A messengerből átlép a farmépítő játékba, tegnap sokat haladt, nem akarta abbahagyni. Térd fölé érő, hatalmas gumicsizmában és fekete kalapban lépked az embermagasságú bálák között, a pók a tetején mászik. Eltéved a labirintusban, és nem találja a vasvillát. Még nem volt a kezemben igazi vasvilla. Mekkora lehet egy bála közelről? Vagy többféle is van?
Délutánra megunja, beszédbe elegyedik két profillal a társkeresőn. Nevetős és csókos emojit is küld. Kap szívecskét is. Ez már valami! Jól néz ki a fényképen. Képek, arcok, adatok – velük beszélget. Aztán kilép ebből is.
Megnézi a futócipőket a neten, kellene egy új. A futós csoportban volt valami ilyen téma a múltkor, hogy melyiket ajánlják. Kiválaszt párat, felteszi posztban. Egész hamar reagálnak rá, huszonhat lájk, hét hozzászólás, valami Mátéval és Zsuzsival meg is vitatja, hogy melyiknek mi az előnye. Még nem tud dönteni.
Lehúzza a vécét, hangosan csobog a tartályba a víz. Ahogy kilép a fürdőszobából, szemével a telefont keresi.
Hova tettem? Nem a töltőre, pedig lassan lemerülök. Idegesen kutatni kezd, a kanapén szétdobálja a párnákat. Miért nem emlékszem? Benéz az ágy alá, a pók kárörvendően vigyorog a sarokból aranyszálon hintázva, hálója mindenhová elér.
Csippan valahol, üzenet érkezett. Akkor erre kell lennie. Üzenet megint és megint. A könyvespolc felől jön. Hogy került oda? Kikandikál a telefon sarka a poros könyvek tetejéről. Kapkodva ágaskodik, tudni akarja, hogy ki üzent. Azonnal tudnom kell!
Egyre csak távolodik, hiába nyújtózkodik egyre kétségbeesettebben, de hirtelen megbillen néhány könyv, és elkezdenek lefordulni a polcról, nem is könyvek potyognak, hanem lájkok, mosolygó és ölelős emojik, meg három szomorú fej, egy bohóc kinézetű gonosz hangosan röhögve pörög el mellette, egyre magasabb halomban gyűlnek a lába körül, egy mérges fej éppen az arcába akar csapódni.
Maga elé kapná a kezét, de le van bénulva, arany háló szövi körbe az egész testét – milyen szépen csillog! – ámul el egy pillanatra, de mozdulni sem tud. Tehetetlenül nézi, ahogy zuhan a narancssárga mérges emoji a szeme közé egyre közelebb, közelebb…
Összerándul a teste, erre felébred. Önkéntelenül az arca elé húzza a kezét. Tud mozogni. Fellélegzik. A telefonért nyúl. Ránéz a kijelzőre. Nincs új üzenet
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
