– Azt mondtad, az motivál a váltásra, hogy túl sok a szabad kapacitásod. Ha ez így van, miből gondolod, hogy bírnád a terhelést?
A bubifrizurás nő úgy bámul rám az asztal túloldaláról, mintha most nyert volna meg egy bokszmeccset – kiütéssel, ellenem. El kell ismernem, kreatív. Ügyesen belekapaszkodott mindenbe, ami az elmúlt negyedórában elhagyta a számat.
Válaszolnom kéne, lehetőleg valami értelmeset, de csak az jár a fejemben, mennyire gyűlölöm az állásinterjúkat. Meg az, hogy ha tudná, mivel töltöttem az elmúlt negyvennyolc órát, nem lennének kétségei a teherbírásomat és a kitartásomat illetően.
Reflexszerű mozdulattal odanyúlok a nyakamhoz, és megigazítom a hatalmasra kötött masnit a blúzomon. Bár gondosan elfedtem alapozóval, nem kockáztathatom meg, hogy előtűnjön egy folt – így is épp elég kérdést kaptam már.
Nem fáj, nem érzek semmit, csak látszik.
Nem gondoltam, hogy nyomot hagy majd. Furcsa módon mégsem rémülettel vagy szégyenkezéssel, inkább büszkeséggel tölt el. Olyan, mintha megjelölt volna. Legszívesebben fognám a táskámat, és így, ahogy vagyok – körömcipőben, zuhogó esőben- átszelném a várost, hogy visszafeküdjek mellé. Még a szorításában is kellemesebben éreztem magam, mint itt, az impozáns irodaház kilencedik emeletén. (Pedig pazar a kilátás.)
Alig tizenkét órája pillantottam meg először, és nagyjából négy órával ezelőttig le sem vettem róla a szemem. Nem hazudtam az önéletrajzomban, valóban könnyen megy a kapcsolatteremtés.
Az első pillanattól kezdve megvolt köztünk az összhang, működött a kémia, működött minden. Még a beszélgetést is élveztem, pedig mindig zavarban vagyok, és szörnyen bénán viselkedem, ha szeretném, hogy valaki megkedveljen.
(Egy randi ilyen értelemben éppolyan rémisztő, mint egy állásinterjú.) Az önmarketinget határozottan a gyengeségeim közé sorolnám, szorosan az Excel használat mögé. Dolgozni szeretek, nem beszélni róla, a tettek embere vagyok. Igen, a multitasking nagyon megy.
Remekül tudok zenét hallgatni, vörösbort kortyolgatni, és flörtölni egyszerre.
Még énekelnék is közben, ha nem az lenne a cél, hogy bevágódjak valakinél.
Súlyos csend ül az üvegfallal körbevett teremben. Reagálnom kellene, de csak a saját mozim forog a fejemben.
Éppen az egyik kedvenc részemnél tartok; amikor fél kézzel és egy határozott mozdulattal az ölébe ültet, és lehámozza rólam a ruhámat, míg én a magasba nyújtózom. Szavak nélkül delegálok, ha úgy tetszik. Imádom érezni az erős férfikezet a derekamon, ahogy a bőr a bőrhöz ér, és elindul felfelé.
Ez az a pillanat, amikor átadom magam az irányításnak. Nem szeretek és nem is tudok döntést hozni (harmadik számú gyengeség, és az egyetlen, amiről az interjúkon mindig hazudok). Szeretem, ha megmondják mire vágynak, és mit várnak tőlem, olyankor szárnyalok. Világos célkitűzés kell, hogy legyen mihez igazodni -és, hogy legyen mit felülmúlni.
A hogyan az én hatásköröm, abba nincs beleszólása senkinek. Imádom szabadjára engedni a kreativitásomat.
A legkülönbözőbb helyzetekben megfelelni a legkülönfélébb embereknek a legnagyszerűbb kihívás. Könnyen tanulok, villámgyorsan alkalmazkodok, és rendkívül rugalmas vagyok. Ezeket általában szeretik bennem, és a tudtomra is adják -ezt pedig én szeretem, semmi sem motivál jobban. (Na jó, a fizetésnap azért nem rossz.) Akár azt gondolják, nem vagyok elég jó, akár azt, hogy jól teljesítek, csak még jobb leszek. Ha lekicsinyelsz, bebizonyítom, hogy tévedsz.
Ha dicsérsz, meghálálom. Ilyen egyszerű.
Az órámra pillantok, a másodpercmutató egyenletesen ugrál egyik helyről a másikra. Válasz helyett csak az jut eszembe, milyen jó, hogy legalább ezt nem hagytam ott a fél pár fülbevalómmal együtt. Fogalmam sincs, mikor eshetett ki a fülemből. Talán a felsőm magával húzta. Talán kikaptam, amikor beletúrtam a hajamba -vagy ő, amikor beletúrt a hajamba.
Erős volt és határozott, könnyedén kiránthatta. Lenyűgöz, ha valaki ilyen határozott, magabiztos, és szenvedélyes. Ahelyett, hogy elnyomna, ugyanezeket hozza elő belőlem. Ezt várnám el egy vezetőtől is. Mármint nem azt, hogy őrült szenvedéllyel döntse magába a reggeli kávét vagy, hogy kéjes élvezettel püfölje a klaviatúrát, hanem azt, hogy
követendő példaként szolgáljon. Hogy valamiért felnézzek rá.
Ahogy telik az idő, egyre több dolgot fedezek fel, ami hiányzik a múlt éjszakából -és valakiből, akit életemben egyszer láttam.
Az orromban érzem még az illatát, az ujjaim közt a haja tapintását. Tudom, milyen bort szeret, és hogyan issza a kávét.
Összpontosítás, figyelem a részletekre -pipa.
Mondjuk, ha akarnám, se tudnám elfelejteni, gondoskodott róla, hogy emlékezzek rá. A tenyere nyoma úgy virít a fenekemen, mint az óvodában, színes vízfestékkel készített kéznyomatok a famentes rajzlapon.
A HR-es és a főnökasszony kérdőn néznek rám, bennem végre megfogalmazódott a válasz:
Hétfő reggel van, mégis olyan, mintha szombat óta egyetlen, soha véget nem érő napban léteznék. Hosszas készülődést követően nyolc órát bulizni, alig négyet aludni, aztán egész nap talpon lenni, vezetni, ájulásig szexelni, majd hatvan, azaz hatvan percet aludni, és megjelenni egy állásinterjún úgy, hogy ebből az egészből az égvilágon semmit nem vesznek észre… Ezt nevezem én teherbírásnak -nem a sablon e-mailek küldözgetését és a még unalmasabb kimutatások készítését. A teljesség igénye nélkül megjegyzem, hogy edzettem is. Fekve nyomok, húzódzkodok, tolódzkodok, a saját testsúlyomnál többet nyomok ki lábbal, és piszkosul élvezem. Van még kérdés?
Igen, tudom. Ez éppen annyira használhatatlan, mint amennyire igaz. Veszek egy mély levegőt, feldobok egy műmosolyt, és improvizálok.
Sári Laura írása
fotók: freepik és Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
