Leültünk az asztalhoz, és szótlanul az itallapot böngésztük. Nem volt kínos a csend, a minket összekötő évtizedekre visszanyúló kötelék megengedte, hogy hallgassunk. Nem kellettek mindig a szavak.
Vártam, hogy megtörje a csendet. Tudtam, hogy valami fontos oka van annak, hogy éppen most hívott, de nem kérdeztem rá, tudtam, elmondja úgyis, ha úgy érzi, eljött az ideje. Kávét rendeltem, ő a szokásos teát. Fecsegni kezdtünk. Családról, munkáról.
Váratlanul, két semmiség között robbantotta a bombát.
– Terhes vagyok! – mondta, nekem pedig megdobbant a szívem. A szememben öröm villant, de ránézve összeszorított szájára, komoly szemére és borús arcára, azonnal rájöttem, nem ünnepelni jöttünk. Tudtam, nem tartja meg. Pedig évek óta vágyott egy babára. Született anyatípus volt, csak valahogy a sors sosem volt kegyes. Nem adott párt, nem adott lehetőséget. És most itt volt, de mégsem.
Amilyen hirtelen jött a boldogság, olyan erősen mart belém a szomorúság. Sikítani szerettem volna, megrázni, felpofozni, a fülébe ordítani, hogy rosszul dönt. De hallgattam. Még nem kaptam szót.
– Nincs anyagi biztonságom, nincs támogató hátterem. Az isten szerelmére, egy kicsi lakáson kívül semmi mást nem tudok felmutatni, az meg édeskevés. Nem akarok apa nélküli kulcsos gyereket. Nem akarok egyedülálló anya lenni. – mondta érzelem nélkül, tényként sorolva az indokokat, mint egy jól begyakorolt szöveget.
– De anya akarsz lenni. – szólaltam meg . – Olyan régóta vágysz rá! Nincs lehetetlen, mindent meg lehet oldani. Segítünk. Ideköltözöl a közelbe, és nem leszel egyedül. – próbálkoztam, de csak megrázta a fejét.
– Nem. Már eldöntöttem. Jövő héten fekszem be a kórházba.
– Beszéljük róla. Vegyük át logikusan a lehetőségeket. Ne dönts még! – könyörögtem, de láttam, hiába. Makacsul még egyszer megrázta a fejét.
– Nincs miről beszélni. Az én életem, az én testem. Csak el akartam mondani. De talán nem kellett volna. Pont neked nem.
Feszült csend költözött közénk. Haragudtunk egymásra. 25 éves barátságunk alatt talán először nem értettünk egyet valamiben.
Az eszemmel tudtam, hogy barátnőként az lett volna a dolgom, hogy támogassam a döntésében, de nem tudtam. A szívem azt súgta, meg fogja bánni. Azt éreztem, hibát követ el.
De vajon nem voltam elfogult? Jogos volt az észrevétele, hogy nem engem kellett volna beavatnia. Egy hónapja vesztettem el a saját babámat, és nem voltam biztos abban, hogy a dühömet nem az a keserűség táplálja, hogy ő eldobja azt, amit tőlem a sors elvett. Hogy neki nem kell a baba, amit én nem kaphattam meg.
Talán csak azért győzködöm, mert én akarnám azt a kis életet. – suhant át rajtam.
Hisz egyébként minden érvével egyetértettem. Józan ésszel meghozott döntés volt. Bár a biológiai óra egyre vészesebben ketyegett, se az idő, se a körülmények nem voltak megfelelőek. Minden a baba ellen szólt. Felelőtlenség lett volna megtartani… mégis vérzett a szívem.
Még egy hét múlva is győzködtem. Ezer okot felsoroltam, megoldásokat javasoltam, talán még hisztiztem is, mintha minimum én lettem volna a pici apja. Ő azonban kitartott az elhatározása mellett. Az ő teste volt, az ő élete. Az ő döntése. És tudtam, hogy ez nem volt egyszerű döntés.
Nekem pedig barátként támogatnom kellett. Ha hibázott, ha nem, ha fájt nekem, ha nem, a dolgom a támogatás volt, és nem az, hogy szavaimmal kést mártsak belé. Hiszen
minden észérv ellenére fájt a döntés neki is. Én elvesztettem a babám, ő a sajátját nem tarthatta meg.
Elkísértem a kórházba, és miközben ő elfoglalta a szobát, csak egy gondolat járt a fejemben. Adja meg az ég az új esélyt neki is, nekem is.
fotó: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
