Karácsony után másfél hónappal azon meditálok, elkezdjem-e leszedni a rendelőmben az ünnepi dekorációt. Tovább kint szoktam hagyni, Vízkereszt után is, mert a pácienseket megnyugtatja az ünnepi hangulat. Amint kinézek az elegáns udvarra nyíló belvárosi szuterénlakás ablakain, látom, hogy még mindig nagy pelyhekben hull a hó, már tegnap óta folyamatosan esik, ezért aztán úgy döntök, még nem nyúlok a csillogó díszekhez.
Mióta havazik, a varjak is megjelentek a város felett, éppen itt sétálgat most is egy az ablak előtt, közben a térkőhöz verve töri a fák alól gyűjtött diót.
Egyszerre elsiklik a tekintetem a varjúról, mert meglátom B.-t átvágni az udvaron.
Pontos, mint mindig, és ez csak egyike azon jellemzőinek, melyek olyan nagyon unalmassá teszik. De nem panaszkodom, mert kellenek ezek a páciensek is, két érdekesebb eset között pont az ő üléseiken szoktam lazítani.
Hallom súlyos lépteit lefelé jönni, így elé megyek, hogy ne kelljen csengetnie. Mindig ugyanúgy csenget. Egy rövid és egy diszkréten hosszabb gombnyomás. Idegesít.
B. szép, mint mindig, ezt az egyet legalább szeretem és értékelem benne, gyönyörű férfi, szép bőr, szép fogak, fiatalság, öröm ránézni.
De mindent egybevetve mégiscsak ő a legunalmasabb páciensem. Nem kaphatunk meg mindent egyszerre.
B. bemegy a szobába, leül, félszegen mosolyog, naná, mert várja, hogy megkérdezzem, hogy van. Leülök én is. Érdeklődésemre azonban szokásos hümmögése helyett – ami abból fakad, hogy mindig meg akar felelni – kérdéssel jön, ami egészen váratlanul ér. Kihúzom magam és figyelni kezdek.
– Emlékszik, amikor egyszer azt kérte, hogy meséljem el életem legizgalmasabb történetét?
– bólintok, mert emlékszem, a többi között azért is fizet, hogy képben legyek, és én igyekszem jól végezni a munkámat.
Egyszer, nem is olyan régen, amikor valami kivételesen fárasztó dologról beszélt, vetettem fel, hogy meséljen el egy érdekes sztorit. Fel akartam dobni az ülésünket, de akkor leblokkolt.
– Azt mondtam, nem jut eszembe semmi. Emlékszik? – bólintok.
– De most már lenne itt valami! – magához képest lelkesen várja megerősítésemet, hogy folytassa.
Hirtelen nem tudom, mire gondoljak. B testnevelőtanár és hobbi vadász, aki poszttraumás stressz-zavarral került hozzám vagy fél éve. Egy teljesen normális, átlagosan működő hangya, aki tanúja volt egy hirtelen szívhalálnak, és bár az áldozat segítségére sietett, nem tudta megmenteni.
Pár hónappal az eset után B.-t álmatlanság, depresszió és motorikus nyugtalanság kezdte gyötörni.
– A történet a gyerekkoromban kezdődött. – folytatja. – Elég hosszú lesz, kérem, figyelje az órát!
Bólintok, bár mindig figyelem az időt, főleg, ha ő van itt, de ezt ugyebár nem kötöm az orrára, hanem kedvesen biztatom, hogy kezdjen bele.
– Biztosan mondtam már, hogy gyerekkorom óta vadász akartam lenni. És az volt az álmom, hogy legyen egy vadászölyvem. Folyton a madárfészkeket túrtam az erdőben egy fiókáért, akit felnevelhetek és kiképezhetek. De sose jártam sikerrel. Könyörögtem a szüleimnek, hogy menjünk el a madarászhoz és vegyenek egy madarat, de mindig azt mondták, szó sem lehet róla. Szerezzek magamnak! – így kezdi a történetét, amitől, őszintén szólva, nem esem hasra.
Azon kapom magam, hogy a tegnap a bárban megismert fickóra kezdek gondolni, de elhessegetem a képét.
Nyers volt, mély hangú, már-már bántóan hangosan beszélt.
Elhessegetem a hangját is a fejemből. Figyelnem kell. Nézek B.-re érdeklődést mímelve, mire ő csillogó szemmel bontja tovább a sztorit. Észreveszem, hogy valahogy lazábbak a vonásai. Ha nem ismerném mániákus egészségszeretetét, azt gondolnám, bevett valamit.
Mesél magányos gyerekkoráról – B. egyke – és itt egy idő után megint azt veszem észre, hogy nehezemre esik figyelni rá.
Oly mértékben átlagos volt a gyerekkora, hogy más kliensem sírna egy hasonlóért. Könnyű volt belesimulnia szülei szeretetébe, természetesnek vehette érte való odaadásukat. Azon morfondírozom, vajon miért nem vettek neki egy madarat, hiszen az apja is vadász, akár szerezhetett volna is egyet. Talán nem akarták elkényeztetni.
– Már majdnem lemondtam a madárról, amikor sikerült fognom magamnak egy varjút. – fordulat jön, figyelni kezdek.
– Nem is tudom, mekkora voltam, talán tíz év körüli lehettem. A szülei repülni taníthatták és beesett a kertünkbe. Csak ült egy bokor alatt nagy szerencsétlen fejjel. Felemeltem és a szemébe néztem. Ő pedig az enyémbe. Az öregek kétségbeesetten repkedtek felettem, de én tudtam, hogy soha nem adom őt vissza.
Az enyém lett – mikor idáig ér a történetben, B. szeme már úgy csillog, mint egy hősszerelmesé.
Nem érzem, hogy ösztönöznöm kell, így nem szúrok közbe kérdéseket.
– Egészen ügyesen haladt a tanulással. A varjú nagyon okos. Apámmal készítettünk neki egy nagy röptetőketrecet az udvaron. Napokig hegesztettük! És Dolly ott töltötte az éjszakákat.
– Ó, tehát a madár lány volt – vetem közbe, és meg is bánom, mert igazából nem szeretném tudni, hogyan állapította meg B. a madár nemét. Ki fogunk futni az időből, és még a jövő héten is ezt a sztorit hallgathatom. De a válasza meglep.
– Nem tudom, lány volt-e – mondja egykedvűen, még a vállát is megvonja. Azt érzékelteti, hogy közbevetésem teljes mértékben irreleváns.
– Akkor miért nevezte el Dolly-nak? – kérdezem, mire kicsit lenézően mosolyog.
Ma B. egyáltalán nem olyan logikus, simulékony és megfontolt, mint amilyennek ismerem. Nem tetszik, ahogyan ravaszul próbál nézni. Mintha ismerne.
– Dolmányos varjú volt. Ezért kapta a Dolly nevet. – touché!
Vissza kell fognom magam, hogy ne tegyek pikírt megjegyzést korlátolt fantáziájára, de nem szólok semmit, egyrészt nem érdekel annyira, másrészt mégiscsak a gyerekkoráról mesél, és eközben valahogy vibrál a környezet körülötte.
Még a felénél sem járunk az ülésnek, egészen pontosan huszonnyolc perc van hátra az ötvenből, és én fülledtnek érzem a szoba levegőjét, így hát az ablakhoz lépek és kinyitom. Bevág a hó és nekem a mozdulattal egy időben eszembe jut, hogy meg sem kérdeztem B-t, zavarja-e a hideg.
– Nem bánja? – mutatok az ablakra utólag, de nem válaszol, hanem folytatja történetét.
– Akadt viszont egy kis gond Dolly-val. Hajnalban kelt és nagyon hangos volt, ha unatkozott. Én sokáig szerettem aludni, de ő addig károgott, amíg ki nem mentem hozzá.
– És ezzel megerősítette a nem kívánatos viselkedést – vetem közbe. B. bólint és innentől hosszasan mesél a varjú kiképzéséről, arról, hogy az állat mennyire szerette a nyers húst, és milyen ügyesen sétáltatta a lábára kötött spárga segítségével. Dolly hihetetlen módon élvezte, ha B. masszírozta a nyakát. Amikor okos feje búbját simogatta, a varjúnak könnybe lábadt a szeme a boldogságtól.
– A hajnali rikácsolásról viszont nem tudtam leszoktatni. És a szomszédok sajnos nem bírták sokáig.
Magamban itt be is fejezem a hihetetlenül izgalmas történetet, és elképzelem a kertvárosi, alsó középosztálybeli szomszédot, ahogyan hajnalban, alsógatyában átmászik a kerítésen, és egy lapáttal fejbe vágja a madarat, akinek koponyája megadóan szétlapul és a tett nyomában csend lesz.
– A szüleim odaadták a madarásznak – B. szomorúan néz. Gyerekkora első komoly elszakadását meséli el.
– Nem látogattam meg, igyekeztem inkább elfelejteni. Reméltem, hogy a madarász megneveli és talán tudja majd használni valamire – logikus, gondolom, vagy, ha ez nem sikerült neki, megfőzte húslevesnek.
Ez jut eszembe és a fantázia nyomán majdnem elnevetem magam.
Szórakoztat ez az ülés, és már csak kilenc perc maradt. De valahogy nem tudok szabadulni a történet lezáratlanságától, pedig jól tudom, hogy az életünk legtöbb története nem kerek. Megszakadó, suta sztorivégek vannak és felejtés, meg a lyukakat kétségbeesetten betömni akaró agy folyamatos rekonstrukciós túrázása. De ez a történet még nem ért a végéhez.
Valami még van benne, mert érzem B. feszültségét, a várakozást, amit ügyetlenül kelteni akar.
– Titokban abban reménykedtem, hogy a madarász szabadon engedte őt. A következő években, ha varjút láttam, mindig megnéztem, Dolly-e az. De persze nem találkoztunk újra – eufórikus a tekintete, ha nem vett be valamit, akkor ivott.
– Tudja, a remény jó dolog – vigasztalni próbálom és egyúttal igyekszem lezárni a beszélgetést. Pár perc és vége. – És azt hiszem, ez a remény segített feldolgozni az állattól való elszakadását. A tudat, hogy mindez nem végleges – miközben beszélek, B. a fejét rázza.
– Nem érti? – kérdezi meglepetten. – Nem sejti, mi történt! – nem dühös, csak hitetlenkedik, mintha csalódott volna bennem. – Tudja, meddig él egy varjú? – kérdezi váratlanul, de megrázom a fejem. Tudom, hogy sokáig, de nincs pontos szám a fejemben. Felőlem lehet nyolc és nyolcvan is. Még két perc van hátra az ülésből. – Sokáig. Évtizedekig – mondom végül.
– Pontosan! És Dolly is él még. Amikor idefelé jöttem, találkoztam vele! Itt, a rendelő előtti téren.
– Az egyik pad háttámláján várt. Ahogy leszálltam a villamosról, egyből észrevettem. Nem voltam benne biztos, hogy ő az, így odamentem, és egyből felismertem az okos kék szemét. A nevén szólítottam, és ő károgott nekem. Megismert, ami azt jelenti, hogy én én vagyok. Érti? Ugyanaz vagyok, aki voltam!
Nem érintettem meg, mert amint közelebb léptem, elugrott. Nem szállt el, csak arrébb ugrott. Aztán nekikészült, guggolásba húzta le magát és elrepült. Húsz éves lehet már – B. maga elé nézve mosolyog.
Szórakozottan nézi, ahogyan a jegyzetfüzetemmel babrálok.
– Lejárt az időnk, igaz? – választ nem várva feláll és az ajtó felé indul. Érzem, hogy mondanom kellene valamit, de a torkom összeszorul és fáj. Megérintsem talán a vállát? Nem teszek semmit, nézem lassú szedelőzködését.
– Szép hétvégét kívánok! – mondja búcsúzásként és elindul felfelé a lépcsőn.
– Azt hiszem, nem jövök többet. Sokkal jobban érzem magam. Köszönöm!
Felesleges ezt mondania, enélkül is tudom, érzem, hogy nem látom már.
Az ajtóban állok egy darabig, és amikor már biztosan elment, felmegyek az udvarra. Nem veszek kabátot, és a benti cipőmet sem cserélem le. Kilépek a hóesésbe, jól esik beszívni a hideg levegőt, bent úgy éreztem, megfulladok. Keresem az ülés előtt látott varjút, de nincs sehol. Meg fog fázni! – kiáltja az egyik emeleti teraszról egy idős hölgy, de én nem érzem a hideget. Azt kívánom, hogy jöjjön már egy varjú! Jöjjön ide és adok neki diót. Jó leszek hozzá, csak jöjjön!
Akarok magamnak egy varjút.
Kiemelt kép: AdobeStock, cikkbeli fotó: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
