Carballo-Ambrus Szilvia nem volt mindig Carballo, ahogyan köze nem volt a gasztrovilághoz sem. Egy nagy multinál taposta azt a bizonyos mókuskereket, és élte a negyvenközeli szingli irodisták kissé egyhangú életét. Ekkor lépett be az életébe Kuba egy igazán vonzó latin séf személyében… és borult minden. Karrierváltás szívdobbanásra.
– Kicsit giccses a történetünk – kezdte Szilvi, amikor megkértem, hogy meséljen erről a hatalmas fordulatról az életében. – 2012 decemberében nyitott meg Budapesten a La Bodeguita del Medio kubai étterem a Fészek Klubban, amelynek a megnyitóján én is részt vehettem. Fantasztikus bulit nyomott az ottani zenekar, amelynek a tagjai mindenkire folyamatosan mosolyogtak. Persze rám is. Főleg Nacho, az egyik tag. Amolyan igazi latin fieszta volt a nyitóbuli, amely rendesen magával ragadja az ember lányát. Nem is volt kérdés, hogy havonta egyszer elmegyek majd ide kiengedni a gőzt, sőt elhatároztam, hogy a negyvenedik születésnapomat is itt fogom ünnepelni.
Ezek szerint már korábban is vonzódtál a latin zenékhez? Az nem valami olyasmi, amire bárki „csak úgy” tud táncolni.
– Utólag azt gondolom, nem lehetett véletlen, hogy a kilencvenes években a Trocaderoba jártam vasárnaponként. Akkor még nem is tudtam, milyen zene az, amire táncolunk, csak azt éreztem, van valami közöm hozzá. 2004-ben be is iratkoztam egy tánciskolába salsát tanulni.
A sors útjai kifürkészhetetlenek – ahogy mondják, és úgy látszik, téged egyenesen Nacho karjaiba vezetett.
– Nagyon vicces volt, mert a 40. születésnapom előtti éjjel azt álmodtam, hogy Nachoval táncolok. Az együtteséből már ismertem Benyt, akitől azt kértem a születésnapomra, hogy játsszák el a kedvenc számomat és táncoljon rá velem. Azt azonban kihagytam, hogy Beny zongorista, és így nem tud lejönni a színpadról, hogy velem ropjon. Michel, a bongós sem hagyhatta ott a dalt, hiszen ő adta az alapritmust. Maradt hát Nacho, az egyetlen „mozgatható” zenész. Hát így kezdődött.
Két kultúra kompromisszumai
Mennyire volt más ő, mint te?
– Teljesen. Ha csak azt nézem, hogy míg ő egy olyan családból származik, ahol nyolcan voltak testvérek, rengeteg nagynéni, nagybácsi és unokatestvér vette mindig körül, addig én egykeként, elvált szülők gyermekeként nőttem fel. Ehhez jött még Nacho állandó vidámsága és pozitív látásmódja, amely szerencsére szép lassan rámragadt és elmosta az örökös pesszimizmusomat, negativizmusomat. Ma már ezek a tipikus magyar tulajdonságok nagyon tudnak idegesíteni másokban, és ha észreveszem, hogy magam is megint pesszimistán gondolkodom, Nachohoz fordulok optimizmusért.
Azért nyugtass meg, hogy volt, vagy van bennetek valami közös is. Anélkül nem működhetne olyan jól a kapcsolatotok, mint amennyire az a fotóitokon látszik, nem?
– Igen, persze, az alapvető értékeink megegyeznek. Ráadásul mindketten maximalisták vagyunk a munkánkban, ami nagy szerencse a vállalkozásunk szempontjából is.
Tudnál néhány dolgot mondani, amelyben muszáj volt kompromisszumra jutnotok a kultúráitok különbözőségei miatt?
– Ajjaj, bőven! (nevet) Például a „mañana” élethelyzet. Ezt elég nehéz volt megszoknom és beillesztenem a mindennapjainkba. Ami kívülállóként lustaságnak és állandó halogatásnak tűnik, az az az optimizmus, hogy igazából úgyis minden el lesz intézve, akkor is, ha nem kapkod az ember. Valószínűleg mi, magyarok élünk borzasztóan felfokozott és rohanó életet hozzájuk, latinokhoz képest, és ezért éljük meg nehezebben, ha belecsöppenünk egy ilyen „relaxált” ritmusba. Be kell valljam, néha még ma is kiakaszt ez a mentalitás. Főleg, mert működik (ismét nevet).
A másik különbözés talán a nyitottság. Nem hiába mondják a magyarokról, hogy savanyú és zárkózott népnek tűnünk. Én ugyan azt gondolom magamról, hogy nyitott, barátságos és érdeklődő vagyok az idegenekkel szemben is, de Nachohoz képest labdába sem rúgok. Emlékszem az első közös nyaralásunkra Spanyolországban, ahol ő minden latinnak tűnő idegennel szóba elegyedett az utcán, és elmondta, hogy honnan jött, mivel foglalkozik. Simán leállt csevegni vadidegenekkel. Nekem ez nagyon furcsa volt, de a spanyolok és ott élő latinok abszolút vevők voltak erre.
Azt hallottam és tapasztaltam is már, hogy a latin-amerikai emberek hangosak. Nachoék is?
– Igen, mindenki borzasztóan hangos. De nem azért, mert ideges és kiabál, hanem alapjáraton többszáz decibellel működnek. Nekik ez a normál hangerő. Eleinte zavaró lehet, de aztán hozzászokik az ember és még át is veszi ezt a stílust. Most már csak a bulikon tűnik fel, hogy hangosak, ahol az eleve ordító zenét is képesek túlkiabálni (folyamatosan nevet).
Mi volt a legnehezebb az összeszokásban?
– Egyértelműen a különböző időbeosztásunk. Én irodai munkásként alapvetően nappal dolgoztam, időként éjszakai túlórával. Nacho viszont esténként lépett fel a zenekarával, így sokszor előfordult, hogy csak a metrómegállóban tudtunk néhány szót váltani futólag, mielőtt én hazaindultam, ő pedig dolgozni ment volna. Évekig éltünk így.
Azért ez nem lehetett könnyű. Bár mondják, hogy a hosszú kapcsolat titka a ritka találkozás (most már én is nevetek).
– Na igen, de azért ez hosszú távon mégsem leányálom. Fontos volt, hogy a szabadidőnket közösen tudjuk eltölteni, és ahhoz alakítsuk a többi elfoglaltságunkat. Ez nem volt egyszerű menet, de sikerült. Még ma is – bár már együtt dolgozunk – megtartottuk ezekből az időkből azt a szokásunkat, hogy ha törik, ha szakad, együtt reggelizünk. Teljesen mindegy, hogy mikor kell az egyikünknek időre felkelni, a másik akkor is kimászik az ágyból, és együtt indítjuk a napot. Utána mindenki intézi a saját dolgát.
Karrierváltás a szív szavára hallgatva
Azt mondtad, most már együtt dolgoztok. Miért rúgtad fel az addigi életedet és hogyan? Tényleg erre képes a szerelem, vagy valami más is volt a háttérben?
– 25 évig voltam alkalmazott, és ebből az utolsó 20 évet egy nemzetközi ügyvédi irodában töltöttem jogi asszisztensként. Érdekes, hogy sokaknál, főleg a fiataloknál ez kiverte a biztosítékot, mert nem értették, hogyan vagyok képes ennyi évet egy helyen lehúzni. Pedig, ha a cég New York-i központja 2018 elején nem dönt a budapesti iroda bezárásáról, nagy valószínűséggel még ma is ott dolgoznék és mellette vállalkoznék Nachoval.
Hogyan jött létre a Los Carballos?
– 2014-ben úgy döntöttünk, hogy Nachoval és Michellel (Nacho fia, a bongós) megalapítjuk a Los Carballost, ami magyarul annyit tesz, Carballo család. Zenés gasztroélményeket kínálunk magánszemélyeknek és cégeknek egyaránt. Attól vagyunk különlegesek, hogy a családi vállalkozásba mindenki azt teszi bele, amihez a legjobban ért. Nacho készíti a kubai és mexikói ételeket, hiszen ő valójában profi séf, Michel énekel a rendezvényeken, én pedig végzem az irodai munkát és minden egyebet, ami a vállalkozásunkkal kapcsolatos. Ha kell, még hangfalakat is szállítok (most már kacag).
Mennyire volt nehéz meghoznod a döntést a karrierváltásról? Végtére is elmehettél volna egy másik jogi céghez is, nem?
– Nehéz volt. Nagyon nehéz. Sokáig őrlődtem magamban. Még annak ellenére is, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy már nem szeretném tovább folytatni a munkámat jogi asszisztensként úgy, ahogyan addig.
De mindig is hittem, hogy soha sincs késő belekezdeni valami újba. Úgy gondolom, hogy az élet elém tett egy lehetőséget, és ezt hiba lett volna kihagyni. Szerencsém volt, mert megléphettem azt, amire mások csak vágynak: megteremthettem egy szabadabb életet. Ehhez persze kellett Nacho is, aki abszolút értette az érzéseimet és ismerte a vágyaimat. Százszázalékig mellettem állt és mindvégig biztatott, amiért örök hálával tartozom neki. Lehetővé tette, hogy megtapasztaljam, milyen is az igazi szabadság érzése.
Akkor nem bántad meg a karrierváltást?
– Voltak azért pillanatok (mosolyog), hiszen egy biztos bevételi forrást adtam fel egy gyakorlatilag bizonytalan vállalkozói létért. Az emberben nyilván felmerül a kérdés, hogy tényleg jól döntött-e, amikor beleugrott a nagy fekete lyukba. De ezt majd csak az elkövetkező évek tudják megválaszolni.
És most mi a helyzet? Hogyan élitek meg ezt a járványidőszakot vállalkozóként?
– Az első hullámban még pozitívan gondolkodtunk: edzettünk – én online jógáztam, Nacho pedig futópadozott és súlyzózott – és elindítottuk a Karantén Konyha sorozatunkat, ahol Magyarországon is bármikor könnyen beszerezhető alapanyagokból készítettünk kubai és mexikói ételeket élőben a Facebookon. Akkor valahogyan jobban bíztunk abban, hogy ennek inkább előbb, mint utóbb, de vége lesz. El is jött a nyár, valamennyire visszatért az élet, de ott lógott a levegőben a fenyegetettség, hogy mindez csak tiszavirág-életű szabadság.
Az az igazság, hogy nyár végére én már teljesen „megcsömörlöttem” az online léttől, és csak azt éreztem, hogy nem akarok beszállni ebbe a „mindent a neten keresztül csináljunk”-kényszerbe. A Los Carballos rendezvényein pont a hangulat az, amelyet nem lehet online visszaadni, hiába Zoomolnám be a főzés mellé az egész La Movida zenekart.
Tudod, ahogy az online jóga és a bodyart esetében sem jönnek át úgy az energiák, mint élőben, így egy online főzés sem lehet soha az igazi. De sok választásunk nem volt, siránkozásból nem lehet megélni, ezért bővítettük inkább a szolgáltatásainkat és megalkottuk a házhoz szállítható Party boxokat. Emellett pedig – céges rendezvények híján – újra előtérbe került a Privátséf szolgáltatásunk is.
Ez valami olyasmi, mint amikor a séf házhoz megy főzni?
– Pontosan. Évek óta kijár már Nacho az ügyfelekhez, de most még inkább azt éreztük, hogy szüksége van rá az embereknek. Mindenkinek elege van az otthonlétből, és mivel az éttermek zárva vannak, úgy gondoltuk, házhoz visszük mi az éttermi hangulatot egy kis latin-amerikai fiesztával fűszerezve. Ha szeretnéd, a te konyhádat is elfoglaljuk egy napra. Még ki is takarítunk utána (újra nevet).
Alkalmazotti lét vagy vállalkozás? Mi a jobb nőként?
Szavadon foglak ám, de előtte engedj meg egy triviálisnak tűnő utolsó kérdést: Mindezek fényében hogy látod, jobb az életed vállalkozóként, mint alkalmazottként volt?
– Mindkét életformának – tehát az alkalmazottinak és a vállalkozóinak is – megvannak a maga előnyei és hátrányai. Mostanra például eltűnt a szigorú rendszer az életemből. 25 évig szoros időbeosztás szerint éltem, még azt is 1 hónapra előre be kellett időzítenem, hogy mikor megyek fodrászhoz. Amikor azonban Nachoval összejöttünk, minden borult, hiszen az ő időbeosztása csak tovább bonyolította a helyzetet.
Jelenleg rugalmasak a munkaóráink, azaz akkor dolgozom, amikor megrendeléseket teljesítünk. Nincs 9-től 17-ig, hanem megbízástól megbízásig tartanak a napok. De ez nem jelent gondot, mert ha egy rendezvény, egy Privátséf-buli, egy Party box kiszállítás vasárnapra esik, attól még pihenhetek akár hétfőn is. Sőt, ha valamit épp nincs kedvem megcsinálni, senki nem fog érte megharagudni, ha az nem határidőhöz kötött. Ennek köszönhetően ma már akár saját családi programokat is be tudunk iktatni a hétköznapokra, nem úgy, mint azelőtt. És most már feleségként nekem is a család az első.
Nyitókép: Szentesi Ágnes.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
