Bizonyítvány posztolás helyett maga állított ki bizonyítványt nyolcéves kislányának egy tanyán élő édesanya, akinek bejegyzése felrobbantotta az internetet. Tésztagyúrás, tyúkkopasztás, bocinevelés szerepel benne. Milyen az élet a Szikrivág tanyán, ahol házilag készül a húsleves – és bele a tyúk is -, a kenyér, a befőttek, a kolbász, a szappan, a száraztészta? Munkás, de Dia és családja semmiért sem cserélné el.
„Milyen értékelést kap az a tanyasi gyermek, aki otthon nem a telefont nyomkodja a szabad idejében, hanem
eteti a jószágokat, aki trágyázza őket, aki segít legeltetni, aki 8 évesen érdeklődve kopaszt. Milyen értékelést kap az a kislány, aki tudja hogyan kell felfűteni a kemencét, aki tekeri a tésztanyújtót, aki a tikkasztó hőségben megy kaszálni a szüleivel?
Milyen értékelést kap az a gyermek, aki nem a termosztátot tekeri fel, hanem segít fát hordani, mert tudja, télen így lesz meleg? Milyen értékelés jár neki, ha a szülők soha nem kényszerítik ezekre a dolgokra, hanem ő saját magától, örömmel, szeretettel, és rendszerességgel teszi ezeket?” – teszi fel a kérdést Kovács Wölfinger Diána, a Szikvirág tanya háziasszonya, akinek rendhagyó „iskolazáró” posztja felrobbantott az internetet.
A kétgyermekes édesanya családjával egy Szeged melletti tanyán él, 15 éve a városi létet cserélte fel arra a természetközeli életre, amely ugyan nem könnyű, de ezernyi örömöt nyújt a természethez és a valódi értékekhez visszatalálóknak.
Székesfehérvárról a szerelem vitte az Alföldre annak idején, és bár a kapcsolatnak vége szakadt, Dia egyedül, két gyerekkel is a tanyasi életet választotta. Nyolc éve pedig a tökéletes társ is megérkezett az életébe, aki hozzá hasonlóan mindennél többre tartja a természet békéjét és az élet egyszerű örömeit.
Mindezt két lányukkal, a 15 éves Annával és a 8 éves Lucával élik meg, visszatérve az igazi értékekhez, ellenállva a külvilág nyomásának és a társadalom elvárásainak.
Otthonuk, a Szikvirág tanya a Tisza árterének szélén, a „szőke folyótól” alig párszáz méterre áll, kerítése mögött lovak – a nagy szerelem Dia életében -, tehenek, baromifik, mangalicák, nyulak látják el a kis családot.
A házikert és a jószágok rengeteg munkát adnak, házilag készül a húsleves – és bele a tyúk is -, a kenyér, a befőttek, a kolbász, a szappan, a száraztészta. Mellettük nincs szabadság, kevés a pihenés, nincs kávézás a barátnőkkel vagy kerti parti hétvégenként, Dia azonban ezt nem lemondásnak éli meg.
„Én szeretem ezt a közeget, ebben tudok kiteljesedni. Amikor kiülök a gémeskút elé egy pohár rozéval és nézem a csillagokat, vagy ősszel a darvak vonulását, hálás vagyok, amiért ilyen gyönyörű helyen élhetek!”, vallja.
Kis világukban mindenkinek feladata van, a lányoknak is, akik számára természetes, hogy a koruknak megfelelően hozzáteszik a magukét a kis családi gazdasághoz. Igen, ha kell, tyúkot kopasztanak, de attól sem jön zavarba már a kis Luca sem, ha az állatok körül kell segíteni.
Édesanyjuk, aki egy személyben anya, feleség, tehenész, szakács, juhász, lovasoktató, traktoros, pék és építőipari segédmunkás, a Facebookon osztja meg hétköznapjaik örömeit, nehézségeit, és lírai gondolatait a természetről, amelyhez kevesek vannak olyan közel, mint ők négyen.
Nem lesznek lelki sérültek
Életüket, hitvallását sokan nem értik, egyesek pedig egyenesen megdöbbennek például azon, hogy a gyerekek a tanyán szemtanúi az élet körforgásának.
– A dédszüleink is megmutatták a gyereknek, hogyan kell kopasztani a csirkét, láttak disznóvágást is, mégsem lettek lelki sérültek. A lányaim tudják, hogy ez hozzátartozik az élethez, hogy vannak haszonállatok, amelyeket ezért tartunk, hogy megegyük őket.
Ahogy azt is, hogy vannak olyanok is – fejőstehenek, tenyésznyulak – amiket nem vágunk le. Ezt szépen helyre lehet rakni a gyerekekben. Azért megnyugtatok mindenkit, hogy nem ők vágják el a csirke torkát – mondja keserédesen Dia.
Az édesanya egyébként már a beszélgetésünk elején leszögezi: nem nomádként élnek, autóval közlekednek, – kell is, mert az iskola 14 kilométerre van -, interneteznek, járnak nyaralni, moziba, és persze okostelefonjuk is van – csak éppen nem cserélik kétévente.
Legutóbbi posztja, amely az évi menetrendszerű „bizonyítvány posztolások” idején több mint 11 ezren osztottak meg, ellene megy a teljesítményközpontú, megfelelési kényszer hajtotta világnak, amelyben oly sokan élnek, sokakat elgondolkodtatva.
Vallja, soha nem mutogatná a gyermeke (egyébként kitűnő) bizonyítványát, számára nem ez az igazi érték. Sokkal inkább az, hogy a lányai ismerik a természet változásait, tudják, hol fészkel a búbos banka, mikor vonulnak a darvak, mi a különbség kérész és keszeg között, hol van a nyári égbolton a Göncölszekér.
Hogy látják, tanulják, miből és hogyan kerül az étel az asztalra, mekkora öröm a kétkezi munka eredménye – a nyulakat egyébként ők gondozzák egyedül, tanulva a gondoskodást és a felelősségvállalást -, s hogy önzetlenül segítenek annak, aki rászorul.
Még akkor is, ha egyesek egyenesen sajnálják a gyerekeit, mondván, munkára kényszeríti őket és a sok elvárás között elveszik a gyerekkoruk. Dia, bár nem megy bele felesleges csatározásokba, örömmel cáfolja meg a hol rosszindulatú, hol féltéstől vezérelt állításokat.
– Aki egy kicsit is ismer minket, az tudja, hogy mi sem áll távolabb tőlünk. Lucát például nem bírom berángatni este a házba, annyira szeret a szabadban, az állatok közelében lenni! A gyerekeknél egyébként ez még ösztönös, ők veleszületetten nyitottak a természetre, az állatokra, ezt a felnőttek ölik ki belőlük…
Baj, hogy elvárom egy kamaszlánytól, hogy segítsen a ház körül, vagy hogy a húga tekeri a tésztanyújtót? Ettől nem lesznek lelki sérültek, sőt, inkább azt nevezném annak, akiben ez felmerül, annyira messze került a normális értékektől”, véli az édesanya.
„Anna ugyan már kamasz, akit persze elvarázsol az okostelefon, de szigorú kereteket szabunk neki. És bár vágja az arcokat néha, azért minden este odabújik hozzám, ami jelent valamit…!”
Visszafejlődés, jó értelemben
Dia a posztjában – bár ez nem volt szándéka – tükröt állít a megfelelési kényszer hajtotta szülőknek is.
– Mára trend lett, hogy a gyerek harmadik születésnapjára 30 ezer forintos tortát vesznek a szülők, rendezvénytermet bérelnek, ballagásra már az általános iskolában röpködnek a 100 ezres ajándékok. De meg tudjuk tanítani a gyereknek, hogy nem dobjuk el az amúgy működő telefont, mert már nem divatos és van már okosabb?
Meg tudjuk tanítani, hogy lehet spórolni a vízzel? Hogy meg lehet varrni egy elszakadt nadrágot? Hogy nem kell nyakig érő vízben fürdeni? Hogy anya is tud olyan finomat sütni, mint a látványpékséges mirelit pogácsa?
És hidd el, nem savanyú a szőlő, én is meg tudnám venni azt a tortát, de nem tartom szükségesnek, sőt – mondja Dia, aki számára kézzel értéket teremteni az egyik legszebb dolog az életben.
Próbálunk visszatérni az igazi értékekhez, beérni kevesebbel. Én ezt a jó értelemben vett visszafejlődésnek hívom – mondja.
Az édesanya elismeri, nehéz ellenállni a társadalmi nyomásnak, amit ő sem tud elkerülni, érzi, hogy a gondolkodása és az életmódja különccé teszi az emberek szemében.
– Rengeteg pozitív visszajelzést kapok a lírai írásaimra, de amikor elmondom a kendőzetlen véleményemet, kapok hideget-meleget. Amikor ismerősi körben elmondom, hogy szerintem milyen rossz irányba tart a világ, hogy a minden áron való érvényesülés helyett a kétkezi értékteremtésnek, a munkának, a kevesebbel beérésnek, a természet szeretetének kellene előtérbe kerülnie, látom azokat a bizonyos pillantásokat… Persze valahol értem őket.
Látom a hullafáradt anyákat, apákat, akik hajtják a pénzt, látom, milyen betegítő, lelket nyomorító nyomás nehezedik a szülőkre. És értem, miért csinálják, hogy meg akarnak felelni mindenkinek. De én ebbe nem szállok be. Én vállalom, hogy nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok, és ha valaki ezért lenéz, nem érdekel -, mondja Dia.
Megküzdött az elfogadásért
A felvállalás része volt az is, amikor másfél éve – hosszas vívódás után, mert szerette – otthagyta gyógypedagógiai asszisztensi állását, hogy „teljes munkaidős gazdasszonnyá” váljon.
– A férjem és a gyerekek egy jelen lévő anyát akartak. Akkor már annyi állatunk volt, hogy egy teljes embert is elbírt a tanya. A férjemmel megbeszéltük, hogy ha szűkösebben is, de így szeretnénk élni – mondja.
Pedig annak idején nemcsak az elemekkel, hanem a családjával is meg kellett küzdenie a boldogságáért.
– A családunkban szinte mindenki jogi pályán mozog, a két testvérem is jogász, engem azonban már gyerekkoromban jobban érdekeltek az állatok. Végül mezőgazdasági technikusként végeztem, teljesen szembemenve azzal, amit a szüleim szántak nekem. Nem lázadtam, egyszerűen én más beállítottságú vagyok és más értékek mentén szerettem volna élni. Eltelt húsz év, de a családom csak most kezdi elfogadni, hogy én ezt az életet választottam – mondja Dia.
Nem haragszik a szüleire ezért, érti, hogy ők biztos pályát és egzisztenciát álmodtak a lányuknak. Tudja azt is, hogy nagyvárosi kívülállóként nehéz elképzelni, miféle örömöt és kiteljesedést nyújt az egyszerű, tanyasi élet. Ennek ellenére egyáltalán nem elvárás, hogy a lányai később ugyanezt az életformát válasszák.
– Ha külföldön, ha egy panel negyedik emeletén, akkor ott, csak boldogok legyenek! Hiszem, hogy azokat az értékeket, illatokat, ízeket viszik magukkal, bárhová is mennek.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
