Október az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás) tudatosság hónapja. Az érintett gyermekek gyakran önbizalomhiánnyal, motiválatlansággal, állandó szorongással küzdenek.Viselkedésük megértése és mindennapi támogatásuk komoly kihívást jelent a család és az iskola számára is. A „Léleköntő” szakmai napon szülők és pedagógusok keresték a cselekvés és párbeszéd közös útjait.
A Nem adom fel Alapítvány szakmai napjának már a címe is sokatmondó: „Nem vagyok egyedül, nem vagyok tehetetlen”, pedig érintett anyaként, én épp az ellenkezőjét éreztem sok évvel ezelőtt. Ha eltérő fejlődésű gyermeked születik, számtalan nehézséggel találod magad szembe. A szomorúság, az eszköztelenség, a veszteség érzése szövi át a napjaidat. Ebben az állapotban elmagányosodsz, úgy érzed, téged úgysem ért meg senki, egyedül maradtál ebben a küzdelemben, amit a sors kiutalt neked. De mi van akkor, ha ugyanezt érzi az óvónő, az általános iskolai tanítónő, vagy a fejlesztő pedagógus, azzal a gyerekkel kapcsolatban, akit rábíztak. Hiszen mindkét oldal szeretné megérteni, és megtalálni a gyerekhez azokat kulcsokat, amelyekkel képes lesz kinyitogatni a világra.
„Gyermekeink gondozása, nevelése során érnek minket váratlan helyzetek, és ha segítő szándékunk mégis kudarcot vall, azt komoly veszteségként éljük meg. A segítésben való képtelenségünkben gyakran egyedül érezzük magunkat, pedig rengeteg kreatív megoldás létezik, ha szülők és pedagógusok összefognak. Ezt a közös hidat építjük ma újra, hogy megtaláljuk a cselekvő énünket, a lelkesedésünket, és az érzést, hogy nem vagyunk egyedül!” – mondta Vető Anna programvezető, a Nem Adom Fel Alapítvány képviseletében.
ADHD és autizmus, mint az új évezred kihívása
A szakmai nap ezt a két fő területet helyezte fókuszba idén. A résztvevők ismert és elismert, nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek előadásait hallgathatták meg a fejlődés és az együttműködés lehetőségeiről, a mindennapi gyakorlatról, a családok és szakemberek kapcsolatáról.
Dr. Simó Judit gyermekorvos, gyermekpszichiáter a Nemzetközi Cseperedő Alapítvány munkatársa, közel harminc éve dolgozik autizmus területen. Előadásában többek között beszélt a legújabb kutatási eredményekről, és arról is, hogy az autista gyermek viselkedése a felszín, amit látunk és tapasztalunk, de mögötte pszichológiai és biológiai szinten is eltérő fejlődésről beszélünk. Szóba került az utóbbi évek szemléletváltozása, amelyben komoly szerepet kapott az autista gyermeket nevelő családok életminőségének vizsgálata, ami számos, nemzetközi kutatás, és egy ezt megerősítő, 2020-as hazai kutatás (MASZK) szerint is, nagyon sok területen eltér a neurotipikus családokétól. „A következő évek kihívása, hogy meg tud-e nyilvánulni az elméleti tudás és a tapasztalat az autista gyerekek ellátásában, jövőjük megnyugtató kialakításában. Ebben a folyamatban szülőknek és pedagógusoknak közös a célja, és a megvalósításban egymástól függünk” – tette hozzá dr. Simó Judit.
Négy betű: ADHD, az egyik leggyakoribb gyermekpszichiátriai kórkép, amivel még ma is sok, későn diagnosztizált gyermek és felnőtt él. Három típusa: a figyelemzavaros, a hiperaktív-impulzív és a két forma keveredése. Jellemző a végrehajtó funkció – agyi irányító központ – éretlensége, ami az érintett személyeknél számos formát ölthet a mindennapi életben: pl. tervezés-szervezés problémák, motiváció hiánya, sérült munkamemória, érzelemszabályozás gyengesége.
Az ADHD-val kapcsolatban még ma is sok tévhit kering, például, hogy a szülő tehet róla, mert nem neveli jól a gyerekét. Ezekben a családokban gyakran sérül a szülő-gyerek és akár a testvér kapcsolat, a kommunikáció ellenséges, megjelenhet a tanárok és kortársak részéről is az elutasítás.
„A családterápia ma még nem evidencia ezen a területen sajnos, de a gyermek támogatásában nagyon fontos a család, mint rendszer bevonása, a szülő-pedagógus kapcsolat minősége, az iskolai környezet, egy értő pszichológus közreműködése, kognitív viselkedésterápia, napirend és értékelő lapok, szükség esetén gyógyszeres kezelés használata” – fejtette ki többek között a szakmai irányelveket Hendrich Barbara, a Vadaskert Alapítvány munkatársa.
Nem ezt az utat terveztük, fedezzük fel az újat
Az előadások mellett a résztvevők betekintést kaphattak a pszichodráma alapjaira épülő szituációs gyakorlatokba és a veszteségélmény, sorstárs csoportban történő feldolgozására. Amikor először jártam pszichodráma foglalkozáson, meglepett a módszer hatékonysága, soha addig nem kaptam olyan kérdéseket egy tervem megvalósításához, mint akkor. (A tervet azóta megvalósítottam.) A módszer lényege a cselekvés központúság, a tüneti-és feltáró jellegű eszközök használata. Lengyelné Hazai Beáta, három gyermek édesanyja, több éve tart pszichodráma foglalkozásokat sérült gyermekek szüleinek.
„Kislányom ritka betegséggel született, mozgássérülése miatt kezdetben TSMT tornát tanultam, hogy minél többet tudjak neki segíteni a hétköznapokban, de közben rájöttem, hogy én magam is segítségre szorulok. Rátaláltam a pszichodrámára, és tudtam, hogy ez lesz az én utam. Nekem rengeteget segített abban, hogy képes legyek megérteni, elfogadni a gyermekem állapotát, és közben segíteni tudjak másokon is.”
Veszteség, mint erőforrás
A veszteséggel kapcsolatban gyakran azt gondoljuk, hogy az idő majd meggyógyítja, hiszen minél messzebb kerülünk a traumától, egyre kevésbé lesz fájdalmas. A valóságban azonban nem így működik, hiszen életünk során bizonyos helyzetek újra és újra felszínre hozzák, különösen igaz ez a sérült gyerekeket nevelő szülőkre. –mondta Bokor Györgyi gyógypedagógus, az Egy sima egy fordított Egyesület az inklúzióért egyik alapítója.
„A veszteség érzése univerzális, közös élménye minden embernek, ami lehet gyász vagy bármilyen változás, amit nem terveztünk. A megdolgozást segíti ilyenkor az, ha foglalkozunk vele, ha csoportba tudunk járni, ahol egymás történetei, továbblépési stratégiái is hatnak ránk. Amikor egészséges gyermeket várunk és érkezik egy fogyatékossággal élő, akkor meg kell változtatni a szülői kompetenciánkat.
Ugyanez a kompetenciaváltás figyelhető meg a pedagógus esetében is, aki például többségi osztályban, neurotipikus gyerekeket tanít, majd jön hozzá egy teljesen másképp működő, és a tanár meglévő eszközei vele kapcsolatban nem válnak be – ez is a veszteségélmény egy fajtája. A pedagógus ilyenkor elkezd tanulni, új eszközöket kialakítani, és ez így működik a gyógypedagógusok esetében is, hiszen nincs két egyforma gyerek, és akinél egy módszer bevált, az a másiknál nem biztos. Az egyesületünk érintett szülőkből és pedagógusokból áll, és nagyon fontos ez a kettős nézőpont, amivel dolgozunk.”
A szakmai nap kerekasztal beszélgetéssel zárult, az érintett szülők és szakemberek a kölcsönös megértést, az egymás iránti nyitottságot, a folyamatos párbeszédet és az összefogást szorgalmazták.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
