Nemrég egy magániskola menzáján dolgozott, ma menzát tesztel és „gasztrocoachingol” Szalánczi Anna, aki szerint a főzésről nem lehet leválasztani annak lelki oldalát.
– Nem voltak hiú ábrándjaim, de még így is nagy csalódás volt – összegzi a gyermekei menzáján szerzett tapasztalatait Szalánczi Anna, aki önkéntes tesztelőként a közösségi médiában is megosztotta a tapasztalatait.
Gyermekei iskolájában öt szülőnek lehetősége volt tesztelni a menzát, és maga is meglepődött, mekkora visszhangja van a közösségi médiában megosztott tapasztalatainak.
Még mindig mócsingos a hús
– Sajnos úgy látom, hogy az elmúlt évtizedekben semmi sem változott, sőt. Ez azért is szomorú, mert sok gyereknek ez az egyetlen „tápértékkel” bíró étel, amihez hozzájut a nap folyamán. Ennek ellenére a húsminőség kritikán aluli, tele zsírral és mócsinggal, a konyhatechnika elavult – például mindent liszttel sűrítenek.
Az energiabevitel ugyan elő van írva, az azonban nem, hogy mennyi rostot, fehérjét, szénhidrátot kell tartalmaznia egy-egy ételnek – mondja Anna.
A kérdésre, hogy a rendelkezésre álló keretből ki lehetne-e egyáltalán hozni egy egészséges és finom ebédet, nem egyértelmű igen a válasz.
– A nyilvános adatok szerint az alsósoknál 1591 forint jut a kétfogásos ebédmenüre, és ha ebből levonom a 961 Ft-os rezsit (amibe valószínűleg a konyhai dolgozók munkabére is beletartozik), fejenként 590 Forint marad alapanyagköltségre, ami bizony nagyon kevés – mondja Anna, akinek a fia kifejezetten boldog volt, hogy édesanyja végre a saját szemével látja, mit tesznek elé a menzán.
Igaz, ahogy a legtöbben, az esetek 90 százalékában az én gyerekeim sem eszik meg, amit az iskolában kapnak. Még haza sem érünk, már kérik, hogy ugorjunk be a pékségbe…, mondja.
Anna állt a másik oldalon is: másfél éve egy ideig egy magániskola menzáján dolgozott, ahol magasabb keret állt rendelkezésre.
Igaz, teszi hozzá, a gyerekek mindenhol ugyanolyanok: egy minőségi menzán is a pizza, hamburger, bolognai spagetti a menő, az új ízek elfogadtatására szükség van erőfeszítésre.
Ahogy otthon is, Annának ugyanis három gyerek – tíz, nyolc és hatévesek – mellett kell nap mint nap egyensúlyoznia a menüvel, s hiába visz sokszínű, minőségi konyhát, sokszor legszívesebben hárman háromfélét ennének…
„Majd szép lassan beérnek”
– Sok ideig görcsöltem azon, hogy mit esznek, vagy inkább mit nem esznek meg, de aztán elengedtem a dolgot. Elfogadtam, hogy ez a kor ilyen és bízom benne, hogy majd szép lassan „beérnek”.
Ha belegondolok, hogy mennyi mindent nem ettem meg tízévesen…!
Tudom, mi az a sáv, amiben mozoghatok az alapanyagokat, fűszereket illetően. Bár ez kicsit nekem unalmas, így van, hogy magamnak megcsinálom az erősebb fűszerezésű indiai húst, a gyerekek meg eszik más ízesítéssel, bár sok különleges ételt, például a zöldségcurryket szívesen eszik ők is. – mondja Anna.
– Tudom, mi az, ami mindenkinél favorit, ilyen az egészben sült tanyasi csirke, amit csak betolok a sütőbe, csinálok hozzá többféle köretet és kész. Aztán a zöldséget vagy megeszik a gyerekek, vagy nem, de folyamatosan kísérletezem.
Néha elég, ha másféleképpen készítünk el egy-egy alapanyagot.
A fiam például rákattant a sütőben sült brokkolira és a ropogós zöldségchipsekre, neki egyszerűen annyi kellett, hogy a zöldség ne legyen péppé főzve, hanem roppanjon. Vagy ha az édesburgonyát felkockázom, akkor a három gyerekből egy eszi meg, de ha csinálok belőle egy kurkumás-kókusztejes krémlevest, akkor mindenki ráveti magát.
A szabály az, hogy mindent meg kell kóstolni – avat be a családi konyha kulisszatitkaiba Szalánczi Anna.
Saját bevallása szerint ma már lazábban kezeli a főzést, mint korábban.
– Régen rá voltam feszülve, hogy ha a gyerekek menzán esznek, legalább meleg vacsora legyen minden nap, de ma már nem facsarom ki magam. Igaz, arra figyelek, hogy ha hideg vacsora van, akkor legalább valami kencét, cukkini-, tonhal-, vagy vöröslencsekrémet összedobjak. Ja, és én sütöm otthon a kovászos kenyeret, ami szintén minőségi. Egyszóval a szándék és a törekvés megvan, de ha nem jön össze, nem dőlök a kardomba, mondja.
Amihez ragaszkodik, az a minőségi étel, még ha náluk is kerül időnként mirelit szilvás gombóc az asztalra.
Arra törekszik, hogy minél kevesebb feldolgozott terméket egyenek, ezzel már rengeteget tesz a család egészségéért.
Elsőként a bolti reggelizőpelyheket száműzte otthonról, helyette saját készítésű granolát eszik a család, s vallja, hogy a házi hamburger vagy a minőségi feltétekkel megpakolt pizza is teljesen más minőség, mint a bolti változat. Ha pedig boltban vásárol, odafigyel az összetevőkre, sonkából például csak a 90% feletti hústartalmút teszi a kosárba.
Nagy felismerések a tűzhely mögött
Hogy mennyire nem mindegy amellett, hogy miből főzünk, a „hogyan” sem, azt Anna rengetegszer tapasztalta, gyakran tart ugyanis „gasztrocoaching” órákat azoknak, akik szeretnék fejleszteni konyhai tudásukat, de nemcsak funkcionális szempontból közelítenek a főzéshez. Szerinte ugyanis a főzés lehet út az önismerethez is.
– Eredetileg a főzőóráimon ugyan „csak” az volt a célom, hogy gyakorlati fogásokat, technikai praktikákat mutassak, a második alkalom után azonban valahogy mindig előjött a főzés emberi, lelki oldala…
Egy idő után elkanyarodott a beszélgetés arrafelé, hogy ki hogy áll a főzéshez, miért úgy főz, ahogy, vagy éppen miért nem főz, milyen ízeket hozott a gyerekkorából… Rájöttem, hogy nem lehet leválasztani a főzésről a lelki oldalát, ezért egy idő után már eleve innen indítottam, ami nagy felismerésekhez vezetett.
Volt, aki azért főzött mereven és azért nem mert eltérni a recepttől, mert soha nem engedte az édesanyja, hogy segítsen és megtapasztalja a spontaneitás örömét.
Gyakran találkoztam olyan párokkal, ahol az egyik fél húsevő, a másik vega vagy vegán volt és össze kellett hangolni a kettőt. Ilyenkor sokszor az volt a gond, hogy ahelyett, hogy közelítették volna a két étrendet egymáshoz, valamelyikük – többnyire a nő, aki főzött – teljesen háttérbe szorította a saját igényeit, és megelégedett azzal, hogy a köretet rágcsálja, ahelyett, hogy megpróbált volna időnként kettejüknek készíteni valami laktató, finom vega fogást – sorolja Anna.
„A táplálás a legősibb, legintimebb gesztus”
Az étkezés nagyon nincs jó helyen a legtöbb ember életében, nagy szükség lenne az edukációra, vallja Anna,
aki megérti azt is, miért idegenkedik valaki a konyhától.
– Egy átlagos dolgozó nő többnyire hétvégén főz, és a mai negyvenes, ötvenes korosztály azt látta otthon, hogy az anyja egész délelőtt a tűzhely mögött áll. Megértem, hogy erre nem vágynak, mondja.
Azért ő igyekszik megmutatni az érem másik oldalát is, bár bevallása szerint olykor már az is eredmény, ha nem társul a főzéshez negatív érzés…
– A coaching azonban nyithat egy új utat, lendületet adhat és segíthet megtalálni az örömöt, az inspirációt. Sokaknak csak egy lökés kell, meg három bevált, 30 perces recept, hogy megélje az alkotás örömét.
Neki szerencséje van, bevallása szerint a főzés a szeretetnyelve; talán szeretett nagymamájától örökölte, aki szintén ebben fejezte ki magát a legjobban.
– A táplálás rítusa a legősibb, legintimebb gesztus. Ezért sem lehet az etetésről, a táplálásról a „lélekvonalat” leválasztani, mondja.
Ő maga intuitívan főz, sokszor hajnalban, félálomban bevágódik a fejébe egy ízkombináció, egy alapanyag- vagy fűszerpárosítás, amit később muszáj kipróbálnia. A világ konyháiból kicsippenti azt, amivel tud azonosulni, és a maga képére formálja – így lesz a főztje olyan „Annás”.
Hosszú távú terve, hogy egyszer nyit egy pici, „Annás” helyet, ahol a sport és a főzés iránti szeretetét egy helyen élheti ki. Ez ugyan még várat magára, de egy új projekt már kibontakozóban van: személyi edzőnek tanul, ami mellé szeretné kitanulni a sporttáplálkozást és egyéni táplálkozási tanácsadóként segíteni a hozzá fordulóknak.
Sokan leragadtak a natúr csirke-rizs kombón, én azonban megmutatnám, hogy a szigorú kereteken belül is mennyire sokrétű és izgalmas tud lenni az étkezés”, mondja.
Kiemelt kép: Eördögh Lola
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
