Emlékszem, mikor egy neves lap állásinterjújára mentem, a szabadságra, szabadnapra vonatkozó kérdésre azt válaszoltam, én nem tartok szabadnapot. Még akkor is viszem a laptopot és írok, ha nyaralni megyünk. Nem hazudtam. 6 évvel ezelőtt még tényleg így volt. Grafomán vagyok, egyszerűen muszáj volt írnom. Még csecsemővel az ölemben is nyomtam a billentyűket.
Mai eszemmel már tudom: grafománság ide vagy oda, az, amit én csináltam minden nap, hosszú távon egyenes út volt a kiégés felé.
Éveken keresztül minden nap írtam. Napi 4-6 cikket. Gyakorlatilag az egész napomat a gép előtt töltöttem, és vagy témák után kutattam, vagy a billentyűket ütöttem. Szinte kényszeresen. Ha valamiért nem sikerült teljesítenem, amit kitűztem magamnak, elégedetlen voltam.
Ehhez a szinte megszállottsághoz érkezett a Covid. A családdal bezárva egy panel szűk terébe, egy számítógépen osztozva is minden egyes nap megírtam a cikkeket. Vagy hatalmas ricsajban úgy, hogy minden mondatot háromszor néztem át, vagy éjszakába nyúlóan, hiszen napközben a gyerek tanult a gépen, amin esténként én dolgoztam.
Összenyomnak a falak
2020 nyarán jelentkeztek az első tünetek rajtam.
Szorítani kezdett a mellkasom, egyre kisebb lett a szoba, egyre gyakrabban éreztem, hogy ki kell mozdulnom, mert összenyomnak a falak. Nem tudtam megfogalmazni mi a baj, de azt tudtam, hogy valamin változtatni kell, így megoldásként kutyus érkezett a családba. Rövid távon hatalmas segítség volt. Kimozdított, új rutint hozott a mindennapokba.
És bár teljes értékű családtag a mai napig, és nem adnám semmiért, az elkerülhetetlent nem változtatta meg.
Kiégtem. 2022 tavaszán már alig voltam képes írni. Én, aki máshoz nem is értettem, szó szerint rosszul voltam, ha össze kellett raknom egy cikket.
Ötletem nem volt, minden sort kínkeservesen hoztam létre. Lassan-lassan megutáltam a munkámat. Utolsó nekifutásként kértem egy nagy fizetésemelést a lapnál, ahol dolgoztam – gondoltam, ha más nem, a pénz majd motivál, lendületbe hoz, de a tervem nem jött össze, így 2023 nyarán leszámoltam.
Két hónapig alig írtam, de aztán kopogtatni kezdett a rideg valóság, számlák képében. Pénz kellett. De miből?
Elkezdtem újra szövegírói, újságírói munkát keresni, de már a gondolatától is rosszul voltam, hogy megint írnom kell, így minden munkára találtam kifogást: keveset fizet, Pestre kell járni, angolt kér. Nem értettem semmi máshoz, de írni képtelen voltam.
Változtatni kell
A sors végül mentőkötelet dobott: kaptam szerkesztői munkát, ami részben megoldotta a problémámat. Ezzel nagyjából egy időben végre eljutottam arra a szintre is, hogy megfogalmaztam magamnak:
ki kell mozdulnom a home office létből.
Nagyon nehéz volt. Amennyire szükségem volt rá, ugyanannyira rettegtem tőle. Éreztem, hogy emberek közé kell mennem, tudtam, hogy fizikai munkát szeretnék végezni, ami ellensúlyozza az otthoni szellemi munkát, de nem akartam feladni az addigi életemet sem. Nem akartam, és nem is mertem.
Ijesztő volt. Ijesztő volt a bizonytalanság, és ijesztő volt az ugrás is. Képes vagyok-e rá egyáltalán?
Végül részmunkaidőben sikerült elhelyezkednem. Most heti két napot árufeltöltő vagyok egy boltban, három napot pedig írok és szerkesztek.
Újra emberek között vagyok, tornázni járok, kerékpározok, angolt tanulok – és már nagyon régóta nem voltam ilyen jól. Hosszú és nehéz út volt a felismeréig, s aztán a megoldásig eljutni, de nekem megérte.
Rengeteg embert érint a kiégés veszélye
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sokan küzdünk kiégéssel. Rohanunk, tesszük a dolgunkat, túl elfoglaltak vagyunk. Egyszerűen elfelejtünk egy lépést hátralépni és pihenni. Aztán pedig, mire észbe kapunk, már kiégtünk.
Arról, hogy más nők hogyan harcolnak a kiégés ellen, többen is meséltek nekem:
– Két évvel ezelőtt többek között azért kezdtem el tanulni, mert egyrészt totálisan inkompetensnek éreztem magam a munkámban, másrészt felőrölt az évek óta tartó home office. Olyan területen akartam magam kipróbálni, amiről bár rengeteget írok, mégis csak távolról szemléltem idáig. Így keveredtem röntgen asszisztens tanulóként az egészségügybe. Szúrtam, katétereztem, műtéthez asszisztáltam, beteget ápoltam, jelenleg pedig felügyelettel, de önállóan készíthetek röntgen felvételeket. És mellette természetesen írok is – mondta Virág.
– Angliában élek, de Magyarországra írok egy online női magazinba, és a regényem is magyarul jelenik meg, tehát minden oda köt. Mégis itt élek. Magyar fizetésből viszont nem méznyalás az élet Angliában, ezért kiegészítésként egy golfklubba járok takarítani. Több újságíró kollégámtól hallottam, hogy ,,hát én ezt nem csinálnám”, meg hogy ,,ez szégyen”. Szerintem pedig pont ellenkezőleg, mert teljes mértéken a földön tart, és nem szállok el lufiként úgy, mint sok kollégám, akik szerint ez gáz. Amellett pedig testmozgás, valahol énidő, mert magam lehetek, gondolkodhatom, tervezhetek – meséli Tímea.
Mindenki másként küzdött meg a kiégéssel. Az látszik, hogy a komfortzóna elhagyása gyakran felbukkan megoldásként. MKM Szél Felícia például szövegíróként égett ki, most villanyszerelőként köszöni szépen, nagyon jól van. Évának az utazás hozott gyógyírt.
– Én amikor csak tehetem külföldre utazom, egyedül… nagyon buli… hatalmas élmények, életmegváltoztató utazások. Persze, nagyon is ki kell lépni a komfortzónából, de amikor új emberként térsz vissza, az nagyszerű. Az is jó, hogy én beszélek nyelveket, és nem adnak el. Viszonylag kevés pénzből is lehet utazni, már vannak fapados járatok. Szóval, más is meg tudja csinálni, csak kis bátorság kell… – árulta el kiégés elleni receptjét Éva.
A kiégés a teljes mentális, fizikai és érzelmi kimerültség állapota. Ebben az állapotban minden nehéz. Nehéz dolgozni, nehéz jó szülőnek lenni. Nehéz törődni a fontos dolgokkal. Azt hiszem – remélem – én örökre megtanultam a leckét.
Fotók: szerző saját fotói
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
