„Nénó, nénó” – hallom a sziréna hangját, s magamban eljátszom a szavakkal, ahogy régen a fiammal is mondogattuk. Jön a nénós autó, figyeljük a hangját! Most egyedül figyelem a hangját, nem némul el, túl közel szól, hiszen engem szállít. 200 feletti vérnyomással, megfeszülve fekszem a kényelmetlen hordágyon, és a mentős doki csábos mosolyán gondolkodom.
Almásy Katalin írása.
Fel akarok ülni, de a szívem egyre hevesebben dobog, vagy inkább össze-vissza, úgy érzem, a szám kiszáradt.
VIP vagyok, fut át az agyamon, de hát az üres városon átszáguldani karácsony másnapján nem olyan izgi, inkább a zsúfolt városon lenne az igazi.
Szemem sarkából ekkor rám köszön a szakadt tréningnadrágom, jesszus, és mi ez a fos színű felső? Ebben a felszerelésben aztán tényleg nem vagyok VIP. Majd rám tör a felismerés, a zokni, amit ma felvettem a fiamé, és arra is emlékszem, hogy tiszta lyuk. De azért is felhúztam, mert a konyhában hideg volt a kő, a karácsonyi vacsora pedig nem várhat, még annyit sem, hogy felszaladjak egy rendes zokniért.
Ezzel a gondolattal ülnék is fel, mire a doktor rám szól „Mit csinál asszonyom? Ilyen vérnyomással hova szeretne futkosni?” Nyugalomra int inkább, de hogy pihenhetnék? Karácsony van ember?! Az időszak, amikor még jobban nyom az anyaság, a család, a pörgés, a futás, a rohanás.
Most mégis fékez a mentő és becipelnek a sürgősségire. „Még soha sehova sem cipeltek” – fut át az agyamon, így azzal a gondolattal érkezem a kórházba, hogy talán „mégis fontos személy vagyok”.
A doki – mint utóbb megtudtam – szintén családapa, most mégis engem vizsgál. Hümmög, csóválja a fejét, gyógyszert tesz a számba, majd végül megkérdezi:
– Aggódik valamiért?
Nem is tudtam mit mondjak, a süti, a leves, a karácsonyi hajsza … majd hirtelen kinyögöm:
– A fiam érettségizik.
– Ühüm – mondja a doki – mikor is lesz az érettségi?
– Májusban – vágom rá.
– És most milyen hónap van? – kérdez vissza.
– December – mondom szemlesütve, de már kezdeném a hosszú litániát, amit ilyenkor a fiamnak is szoktam. Ám a doki megelőz és lezárja a vizsgálatomat és a beszélgetést is.
– Még van ideje, a fia megoldja. És higgye el, nem magának kell leérettségiznie, azon Ön már túl van!
Könnyű azt mondani, a fiam fog érettségizni, nem én, az anyám be tud vásárolni, nem kellek oda, úgy, ahogy a süti is meg fog sülni magától. Hosszan sorolhatnám, hova kellek én.
Eddig mindig azt gondoltam ettől vagyok igazán fontos, mert ha nem ezt csinálom, akkor mire kellek én? Mit csináljak? Hirtelen belém áll a felismerés, én mindig csak adok és adok, enni adok, segítséget adok, pénzt adok, életet adok. De mikor kapok én?
Hiszen én is kaptam egy életet, amit már régóta nem találok. Ekkor az ügyeletes nővér lép be a szobába. „Azzurro, Il pomeriggio è troppo azzurro” – énekli, pont, mint Celentano. Kikerekedett szemmel nézek rá.
– Ne aggódjon, folytatja, tudja a felhők felett mindig kék az ég.
Micsoda közhely, húzom el a számat, mégis a gyógyszerek helyett ez a gondolat és az olasz nyelv dallamossága kezd inkább megnyugtatni. És mikor azt mondja, hogy ne szomorkodjak, hiszen süt a nap és a családomhoz is hamarosan haza mehetek, önkéntelenül rávágom, hogy „va bene”. Rendben. Ennyit még tudok olaszul.
A vérem áramlik tovább, az életem is folytatódik. Elhagyom a kórházat, viszont kilépve megfogadom, hogy VIP-ként érkeztem, VIP-ként kell távoznom is.
A saját életemben magamnak is fontos szerepet kell találnom. Új év kezdődik, körforgás – beszív, kifúj. Lassan emelkedik a hasam, a tüdőm megtelik friss oxigénnel. Mint a tenger hullámai, hagyom, hogy áramoljanak a gondolatok, nem űzöm el őket.
A nővér éneke és az olasz dal csendül fel a fejemben, beugrik az első vágy. Meg kell tanulnom olaszul! Mert olyan nincs, hogy ne igyak capuccinot a spanyol lépcső lábánál, hogy nélkülem zendüljön fel a római Szent Péter bazilika harangja. Hallanom kell, értenem kell. Duolingo bekapcsolva, a szavak csak úgy ragadnak rám, most már itthon is olaszul kérek kávét a férjemtől, és a sará perche ti amo dalára ropom, mikor a Milan játszik. Tüdüm, tüdüm, dobban a szívem is a dalra és nem érzem a mellkasi nyomást, a pulzusom is felvette a megfelelő ritmust.
Telik az idő – fiam már rég leérettségizett, sőt tovább tanult, dolgozik és saját vállalkozást is kezdett. Táncolunk tovább a saját életünkben, jobb után a bal láb engem az alternatív gyógyászathoz vezetett.
Hiszen akkor ott megváltozott bennem valami a mentőautóban. Kezembe veszem az irányítást, csak az olasz zenét akarom hallani, soha többé a mentő szirénáját. Öngyógyítás, hasi légzés, gyógynövények, reflexológia, fülakupunktúra – sorra jöttek egymás után. Igaz, saját fülemet csak kicsavarva tudom megszúrni, de ismerem az összes pontot. Mind közül pedig a „shen-men” a kedvencem. A lélek kapuja. Átjáró a kint és bent között. Ha megszúrom érzem a változást, tudom, hogy mit és kit engedjek be, és hogy mennyit adjak magamból.
A saját VIP pontom, ami helyrebillent és azt mondja, hogy ideje egy kicsit magamat előtérbe helyeznem.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra érkezett. A pályázat alapítójának, Rácz Zsuzsának új könyvét, a Kovácsné kivan-t itt tudod megrendelni.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
